Nagyságában, fényében emlékezetes ünnep képét öltötte fel a kincses város, mely a mai nappal lett a legméltóbbá e büszke jelzőre – ma, midőn százados falai között legnagyobb fiának, Magyarország örökfényű dicsőségének – Mátyás királynak ércbe öntött alakját leleplezték. E remek szoborműben a múlt ragyogó nagyságát s a jövő büszke reményét egyesítve látja lelkes örömmel az ünneplő nemzet. Oh, mert ez a mai ünnep nagy, messze időkre ható: nevelője a nemzeti érzésnek, a történeti tudatnak, vigasz a jelenben, biztatás, erősítés a jövőre. (…)

Már a kora reggeli órákban megindul a zarándoklás a legnagyobb magyar király most még leplekkel takart szobra elé. Egymásután vonulnak föl zenével a testületek zászlóik alatt s helyezik el a szobor talapzatán hódolatuk külső jelét: a szebbnél szebb koszorúkat. Aztán elfoglalják helyüket az ősi katedrális körül, mely századoktól barnult falai közt oly sötét idők kezdetét látta elborulni a megszaggatott ország fölött – s a melynek szentélyében és égre emelkedő falai oldalán, ragyogó fénnyel üli a hálás kegyelet ünnepét az erős, egységes magyar nemzet, dicsőségesen uralkodó királyi háza részvételével.

Mozdulatlanul csüng alá a zászlók erdeje a tért övező fényesen díszített palotákról, melyeknek ablakaiba, valamint a két oldalt állított tribünökről Erdély híres szépségű hölgyei tekintenek ki a tízezrektől ellepett térre, hova fényes fogatokon robognak föl ragyogó, nemzeti díszöltözetű daliák, visszavarázsolva az ősi Erdély tündöklő aranykorát a fejedelmi városba, melynek falai a nemzeti történelem annyi megszentelt emlékét őrzik. Fölmagasztosul a lélek, megdobog a szív, csodás, legendás idők képe elevenedik meg előttünk, fényes dicsőséggel, tündöklő hazaszeretettel, hősi erénnyel, szentmártíriummal és erős reménnyel a magyar nemzet jövője, nagysága iránt.

Ünnepi istentisztelet

A leleplezési ünnepségek sorát az ünnepi istentisztelet nyitotta meg, melyet a Mátyás király téri Szent Mihály-templomban tartottak. (…) Az ország számos törvényhatóságának küldöttségei egymásután vonultak föl a sűrű néptömeg sorfala között, mely egészen elözönlötte a tágas teret. Kevéssel 9 óra előtt bevonult a képviselőház népes küldöttsége Apponyi Albert gróf elnök vezetése alatt. Egymásután érkeztek a kormány tagjai (…). Pontban 9 órakor érkezett József Ágost főherceg, a király képviselője kocsin Széll Kálmán miniszterelnökkel. (…) Odabent már rendkívül nagyszámú közönség volt egybegyűlve. A díszruhás küldöttségek notabilitásai a számukra fenntartott helyeket elfoglalták, a meghívottak és nagyszámú hölgyközönség zsúfolásig megtöltötték a templom hajóját. (…) Az ünnepi nagymisét gr. Majláth Gusztáv püspök celebrálta fényes és nagy segédlettel. Mise alatt nagy vegyes kar énekelt igen szépen. Mise végeztével Majláth püspök mondott mély áhítattal áthatolt imádságot, isten áldását kérve a magyar hazára és királyra, s országunkat a mindenható oltalmába ajánlva a következendő századok folyamára is.

A szobor leleplezése

Megszámlálhatatlan sokaság sűrű csoportokban foglalta el már az istentisztelet ideje alatt a Mátyás király-teret. (…) Zeneszóval vonult föl az intézetek ifjúsága zászlók alatt díszes koszorúkat hozva. A képviselőház óriás nagy, remek koszorúját díszruhás teremőrök vitték ki a szoborhoz. A bejelentett küldöttségek az előre kijelölt helyeken foglaltak állást. A tér két oldalán emelt hatalmas tribün megtelt díszes hölgyközönséggel. Minden talpalatnyi tér el volt foglalva, a gyalogjárókon temérdek népség tolongott. A környező házak erkélyei, ablakai mind telve voltak a nézők sokaságával. A városház erkélyén a hölgyek egész csoportja gyűlt össze. Minden emeltebb helyre számtalan néző jutott. (…)

Alighogy a király képviselője, József Ágost főherceg a király-sátorba ért, fölhangzott az egyesült dalkörök Szózat éneklése. Majd Széll Kálmán miniszterelnök a következő beszédet intézte József Ágost főherceghez, mint a király ő Felsége képviselőjéhez: „(...) Eljöttünk, hogy Mátyás királynak, a dicsőnek, az igazságosnak, aki egyaránt nagy volt a harc zajában és a béke alkotó munkájában s aki szíve minden dobbanásával népe boldogságának élt, emlékszobrát felavassuk. Eljöttünk, hogy itt, az ő szülővárosában ez emlékszoborra koszorút tegyünk. (...) Ez a szobor, amely egy letűnt nagymúlt dicsőséges korszakának ragyogó alakját varázsolja elénk, örökre hirdetni fogja, hogy a magyar nemzet nem feledkezik meg – és nem érdemelne szebb jövőt, ha így nem lenne – nem feledkezik meg arról, aki nemzeti léte alapjainak megerősítésén fáradozott és a haza nagyságáért küzdött és dolgozott. Míg magyar ember él e hazán, szívében fogja hordani Hollós Mátyásnak, a nagy királynak nevét, a ki fényt és dicsőséget árasztott nemzetére és a hazára. Kérem Fenségedet, legyen kegyes Mátyás király szobrának leleplezését elrendelni.” (…)
József Ágost főherceg bensőséggel és messze hangzón a szíveket föllelkesítő következő beszéddel válaszolt a miniszterelnök szavaira: „A magyar jellemének egyik fővonása a háládatosság és kegyelet, a hűség és törhetetlen ragaszkodás azok iránt, kik őt szeretettel, atyai gondoskodással veszik körül. Ezt ma bebizonyítja Kolozsvár és vele az egész nemzet, szobrot emelvén nagy királyunknak, Korvin Mátyásnak. Korvin Mátyásnak, ki mint uralkodó, új életre gerjeszté ez országot, e nemzetet, ki vaskezével mint hódító vezér ellenségeit megfékezte és ki a tudományokat, a szépművészetet itt meghonosította; Korvin Mátyásnak, ki a nemzet igazságszerető atyja volt. Hálatelt szívvel fordul ma a nemzet a nagy király felé, neki egy századokra szóló, fényes emléket emelvén, szeretetének és hűségének érc-zálogát tevén le, ő császári és apostoli Felsége, legkegyelmesebb urunk és királyunk nevében elrendelem ezennel e szobor leleplezését.”

Abban az egetverő éljenkiáltás zúgása közben, mely a főherceg hazafias érzéstől áthatott gyönyörű beszédét követte, egyszerre lehullott a szobrot körülvevő lepel. Előttünk egyszerre a nagy király kolosszális ércalakja, melynek arany koszorú fején, fönséges kifejezően arcán először törtek meg a reá hulló napsugarak. A nagy meglepetés és elragadtatás, melyet a remek művészi alkotás első benyomása keltett, egyszerre tört ki viharos éljenzésbe. Mindenki büszke örömmel szemlélte a szobor-művet, melyen a harci ménen ülő királyt hódoló vitézei környezik. (…)

A főherceg beszéde után lejött az emelvényről s kezet szorított a miniszterelnökkel. Majd visszamenve az emelvényre, a miniszterelnök bemutatta a szobor megteremtőjét, Fadrusz János művészt a főhercegnek. Ő fensége teljes megelégedését fejezte ki a mesternek, majd megkérdezte, hogy a mellékalakok mit ábrázolnak. Fad­rusz a főherceg kérdésére válaszolva, megmagyarázta, hogy a szobor mellékalakjai Mátyás király fekete-seregének vitéz harcosait ábrázolják. Majd örömét fejezte ki ő Fensége, hogy a leleplezés fényes aktusát eső nem zavarta meg és az ünnepségek szép, verőfényes időben folyhatnak le.
 

A leleplezést követő beszédek

Azután Hegedűs Sándor, a szobor-bizottság elnöke a főherceg felé fordulva, mondotta el a következő nagyhatású beszédet: „Nem véletlen az, hogy a nemzet és Kolozsvár hálája nagy fia, Mátyás király iránt, ki itt született, itt lakott, itt járt iskolába, most öltött testet. A magyar nemzet nemesebb vágyait, szebb tehetségeit és jobb tulajdonságait találta fel és bámulta Mátyás királyban, kinek alakját legendával vette körül; történetét hősi énekké alakítá. És ha most elégíti ki a nemzet azon szükségérzetét, hogy szemlélhetővé, megfoghatóvá tegye alakját szülővárosában: ennek egyik oka az, hogy a nemzeti érzelmeknek, kegyeletnek, hagyományoknak ereje nőtt, másik oka az, hogy a nemzeti érzés érvényesülésének nemcsak nem állja útját a lojalitás, de sőt éppen dicsőségesen uralkodó, bölcs királyunk, ki szintén saját jellemvonásait látta meg Mátyás királyban, buzdított, segített arra, hogy e szobor létrejöjjön. Ha király és nemzet így forrnak össze gondolatban és érzésben, sokat megvalósíthatnak.

Így a régi kötelesség, melyet csak egyes buzgó polgárok tartottak ébren a nemzet és város lelkiismeretében, oly időben és formában lőn teljesítve, melyben a király és nemzet közös érzésének zálogát képezi és így biztosítékot, tradíciót teremt az üdvös összetartásra, örökkön örökké! Ezt hirdeti e szobor a jelen és jövő nemzedéknek; hasznos, üdvös tanulságokat tanítva mindnyájunknak. Mert az a vezetés, melyhez Mátyás szoktatta a nemzetet, országszervezésben, királyi és nemzeti jogok megvédésében, területi épség, sőt, nagyobbodás biztosításában, a kultúra és tudománynak szellemi és anyagi téren való meghonosításában, terjesztésében, a nép javának előmozdításában, a »justitia regnorum fundamentum« elvének az élet minden mozzanatában való feltétlen érvényesítésében, valóban tartalmassá tették a király nevét, a legdrágább emlékekkel töltötték be a magyar történetet és a magyar törvénykönyvet. Mátyás nemes gondolkozását, igazság- és fajszeretetét hirdetik azok; hisz ő mondta ki azt, hogy az országokat épp úgy tartja fenn a törvény, mint a fegyver, és az ő törvényében fordul elő kidomborítva először a status publicus eszméje; ezzel a fogalommal épp úgy megtermékenyítve nemzetét, meghaladva korát, mint nemzetközi és kulturális politikájával. Ezért van ez ünnepnek országos jelentősége! A királyi alak, melynek e szobor dicső emlékét testesíti meg, a nemzeti kegyelet, hagyomány és tanulság, melyet hirdet; létrejöttének története kezdetétől – a mostani percig; az a körülmény, hogy a szülőváros első felhívásától kezdve részt vett abban az ország minden vidéke, a nemzet minden rétege; hathatósan támogató a kormány; nemzeti magaslatra emelték azt; ő Felsége legkegyesebb érdeklődése, pártfogása bizonyítja azt, hogy Mátyás érdemeinek elismerésében és az iránta való kegyeletben a legmagasabb trón is a nemzettel teljes mértékben osztozik. (...) Köszönettel fordulok a nemzethez, városhoz, kormányhoz, azon kéréssel, hogy vigyük el innen nemzeti kegyeletünk egész erejével, nemzeti önérzetünk megerősödésével kegyeletünket Mátyás király iránt, kinek emlékszobra mindig változatlanul fogja hirdetni és követelni tőlünk, fönt és alant egyaránt, a közérdeknek nemzeti érzéstől áthatott és lelkiismeretes munkával való szolgálatát, tanítva arra, hogy király a trónon, hatalmas nemzet a hazában boldog csak így lehet.

Midőn tehát a Mátyás király szobor-bizottság, nevében polgármester úrnak Fadrusz ihletett művészetének e hatalmas termékét, e szobrot megőrzés és gondos ápolás végett ezennel átadom, oly kincset adok át a városnak, mely az egész nemzetnek szent ereklyéje; oly közös munkát a legmagasabb trón, hálás nemzet és kegyeletes város között, melynek épségben fönntartása, hű ápolása mindnyájunk szent kötelessége!” (…)

A főherceg lejött az emelvényről és megköszönve kezet szorított Hegedűs Sándorral. Szvacsina Géza kir. tanácsos polgármester erre a következő szónoki lendülettel elmondott tartalmas szép beszéddel vette át a szobrot: „Midőn ezen az örökké emlékezetes napon, Kolozsvár sz. kr. város nevében (…) átveszem a szobor-bizottságtól Hunyadi Mátyásnak, az igazságos nagy királynak ércszobrát, hálát adok az Egek Urának, hogy ő Felsége ajándékából és a nemzet adományából, kormány segítségével sikerült egy méltó szobrot emelni a nagy királynak szülővárosában. (…) Ez az emlékszobor is, melynek fundamentumát a magyar nemzetnek szeretett nagy királya iránt négy századon keresztül ápolt kegyelete képezi és a melyben ő Felségének királyi ajándéka egy ércbe olvadt szerető népei­nek filléreivel, örök hirdetője leszen ő Felsége és a Nemzet együtt érzésének. Hirdetni fogja időtlen-időkig a Nemzet háláját, a király iránti tiszteletet, a hódolatot és a szeretetet. Egy oltárkép lesz e szobor az Isten szabad ege alatt, a hol minden magyar elmondja azt az imát, a mit mi mondunk most, hogy az Ég tartsa, az Ég védje, az Ég áldja meg a magyarok Hazáját és a magyarok királyát. Éljen a Haza! Éljen a király!”