Emberek, akiket, ha tehetjük, messze ívben elkerülünk. Nem szeretnénk őket a szomszédba, a gyermekeink padtársának, kórházban a mellettünk lévő ágyba, és lehetőleg a buszon, vonaton se üljenek mellénk. Na, valahogy ilyenformán vagyunk velük.

Ők a romák.

Most én is ezt a kifejezést használom, pedig már egyszer említettem, bátran mondom ki azt, hogy cigány. Mert ők magukat így nevezik, ritkán hallottam, ha hallottam egyáltalán, hogy bármelyikük is romázna. Mi, a „fehér’’ társadalom emlegetjük így őket, jobban hangzik, bizonyos fórumokon elvárás is, és mintha a lelkiismeretünkkel is nagyobb rendben lennénk, ha finomabban fogalmazunk. Vajon egy szóhasználaton múlik bármi is? Ám legyen! Romák.

Aztán mit ad Isten, egyszer csak az ember, az a másik, a „fehér’’ önszántából olyan élethelyzetbe kerül, amelyben elkezd kapcsolatot kialakítani velük. Kijár hozzájuk, bejár a házukba, leül velük beszélgetni, ismerkedik, meghallgatja a családi történeteket, megismeri közelebbről a gondjaikat. Közös játékban vesz részt a gyermekekkel, és újra meggyőződik, hogy a gyermek mindenhol egyforma. Csak van, aki más esélyekkel, adott esetben esélytelenségekkel érkezik ebbe a rongyos életbe. A gyermek szép is, értelmes is, képességekkel és életkedvvel megáldott, csak valamiért más helyre született, más körülmények közt nő fel. Ilyen egyszerű ez, ennyi.

Eszem ágában sincs fényezni bármit is, nem szándékom rózsaszínű lányregényt gyártani a köré, ami sokszor valóban nem jó képet mutat. Mégis… Más a közösségükbe belépni, köztük járni-kelni, ismerkedni a szokásaikkal, megpróbálni megérteni és elfogadni őket, és ezen túlmenően megpróbálni segíteni nekik kimozdulni az esélytelenség adta körülményekből (a körülmények adta esélytelenségből). Igényt ébreszteni vagy erősíteni bennük a már meglévőt a másra, jobbra, és nem feladni az első körökben.

Az ember, az a másik, vagyis én, mindjárt indul hozzájuk. Megkeresi A.-t, mert tudni szeretné, hogy sikerült-e elintézni, amit kellett a hivatalban, aztán betér E. nénihez, hogy megkérdezze, jobban érzi-e magát, mert napok óta beteg. A fia, Sz. minden alkalommal megkérdi, hogy ne kísérjen-e el a szomszédos utcába, mert tudja, hogy félek a kutyáktól. H. az egyik kedvencem, jópofa gyermek, lelkesen szegődik hozzám, amikor találkozunk…

Fogunk látni továbbra is embereket kukázni, kéregetni (bár újdonsült ismerőseim közül valahogy még egyet sem láttam), és fogunk még a táskánkhoz kapni. A bebetonozott előítéleteinkkel sem könnyű megküzdeni, főleg, ha többnyire meg sem próbáljuk. Persze, így kényelmesebb. Mégis…