Théophile Gautier (Tarbes, 1811 – Neuilly sur Seine, 1872) kevésbé ismert a magyar irodalomkedvelők körében, pedig néhány fontos megállapítása világirodalmi jelentőségű. Csodagyerekként tudtak – szűkebb körökben – róla, mivel már ötéves korában olvasott – Defoe Robinson Crusoe-ját nagy érdeklődéssel.
Nehezen indul, eleinte nem fogadják el, Victor Hugo az a mester, aki felfedezi a romantikus irodalom szószolóját Gautier személyében, az 1830-ban megjelent Poésis című könyve mégis visszhang nélkül marad... A század másik irodalmi óriása, Honoré de Balzac a La Chronique de Paris folyóirathoz hívja, ahol megjelennek novellái és kritikai fogantatású cikkei. Megfogalmazza a művészetek függetlenségét (l’art pour l’art). Miután egyike lett a kedvelt rövidprózát íróknak, több újság is meghívja munkatársának. 1848-ban megjelent La Comédie de la morte című verseskötete. Kora írói, költői is felfigyelnek az egyre népszerűbb íróra. Irodalmi szalonjának gyakori vendégei, barátai ifj. Dumas, Flaubert, Taine, Sainte-Beuve, P. Mérimée, Goncourt.
Egyetemista koromban – amikor gyakori látogatója voltam a kolozsvári magyar színháznak – került a kezembe Gautier-től A drámai művészet története. Élmény volt elolvasni. Csupán egyik érdekes megállapítását idézem: „Az ember, ahogy öregszik, egyre mélabúsabb lesz, és vígjátékokat ír.” Tömör mondat. Sok minden van benne, de hogy igaz-e, azt csak a drámairodalmat annyira ismerő Gautier tudja teljes bizonysággal. Amondó vagyok, hogy az idős művészek – és minden idős ember – testi-lelki hanyatlását jelentősen gyógyíthatja a felszabadult vidámság és a jó hangulat.
