Az átalakított Mikovéni-kúria
Sepsiszentgyörgy történetében a XIX. század második felét a város lakosságának a polgári termelési rend és életforma felé haladása jellemezte. Ehhez jelentős mértékben hozzájárultak a város akkori irányítói, akik nemcsak befogadták és segítették az itt letelepedni szándékozó iparosokat és felsőbb képzettséggel rendelkezőket, de több esetben maguk hívtak szakembereket városfejlesztési elképzeléseik megvalósításához, biztosítva számukra az otthonalapítás minden feltételét.
Az alábbiakban két, Sepsiszentgyörgyre sodródó személy leszármazottaiból formálódott család élettörténetét próbálom röviden vázolni.
A Kossuth Lajos utca bal oldali házsorának 1979-es lebontásától a hajdani 11-es házszámot viselő telken ma a meghosszabbított Váradi József utca torkollik a forradalmár politikus nevét viselő utcába. E telken állt az uzoni Ferencz család (leszármazottai közül való Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, a második világháborús események egyik főszereplője, valamint a Mikes-kutató Veress Dániel) által a kiegyezés táján vásárolt dupla tetőzetű kúria, melynek tompaszögű orommezején leveles koszorúban a P. J. betűjel és az 1812 évszám volt olvasható. Építtetője id. Pototzki Jakab fűszerkereskedő. Apja lengyel származású volt, akinek testvérével együtt kellett menekülnie hazájának 1772-ben Oroszország és Ausztria általi felosztása elleni tiltakozása miatt. Családi ékszereiket mentve tutajjal érkeztek a Pruton Moldvába. A tutajos, megsejtve a poggyász tartalmát, mindkettejüket leütötte, és a folyóba taszította. A testvér odaveszett, neki azonban szerencsés körülmények között sikerült megmenekülnie. Egy folyóparti faluban talált menedéket, felépülése után Moldvában vándorolt, majd az Ojtozi-szoroson át Erdélybe érkezve, Sepsiszentgyörgyön telepedett le. Boltossegédként dolgozott, megnősült, s 1812-ben felépítette említett családi házát. Öt gyerekük született: Jakab, Antal, Manó, János és Zsuzsanna. A fiúk a XIX. század második felében a város ismert kereskedőivé váltak. (A mai Piraeus Bank épületét Manó építtette, itt volt lakása és boltja.)
Dr. Wissiak Anton az ausztriai Wies-Steimarkban született orvosi családban 1827-ben. A 2. Schwarzenberg-lovasezred hadiorvosaként érkezett Sepsiszentgyörgyre 1859-ben. Az egykori Bálház (a Csíki utca és a Bălan út kereszteződésénél levő volt szaktanács helyén) tánctermében rendezett mulatságon ismerkedett meg leendő feleségével, az akkor tizenhat éves Pototzki Zsuzsannával, akinek apja azzal a feltétellel egyezett bele házasságukba, ha az orvos kilép a hadsereg kötelékéből. Wissiák Antal (ekkor már így írta nevét) rövidesen elnyerte a Ferenc József Kórház főorvosi állását. Lakásukat az épület emeletén rendezték be. Később megyei tisztiorvossá, majd városi főorvossá nevezték ki. Az 1870-es években, miután a választáson nem nyert újabb tisztiorvosi megbízatást, magánrendelőt nyitott, vidéki hívásoknak is eleget tett. 1890-ben halt meg, teste a római katolikus temetőben a Pototzki—Ehédi-kriptában pihen. (Pototzki Jakab felesége Ehédi Mihály kerekesmester testvére volt.)
Wissiák az 1860-as években családi ház építésébe kezd a mai Gróf Mikó Imre és Gödri Ferenc utca keleti sarkán (a mai háromemeletes tömbház és Orange-kirendeltség helyén). A Mikó (akkor Libócz) utca abban az időben a város amolyan mellékutcája volt, ahol mocsaras telkeken fűzfák nőttek, ide vezették a főtér szenny-, eső- és feltörő talajvizét. A kúria építésére vásárolt telket kővel és kaviccsal kellett feltölteni, hogy a nyolc helyiséget magában foglaló, vastag falú, tornácos és eredetileg dupla fedelű kúria szilárd alapra kerüljön. (A régi szentgyörgyiek még emlékezhetnek az utca csatornázására, amikor a földmunkások jórészt kőanyagot hánytak ki a csövek részére ásott árokból.)
A Pototzki-kúria
Wissiákné kilenc gyermeket szült, de Melánia kivételével már kiskorukban meghaltak. Az orvos nagy gondot fordított egyetlen lánya nevelésére, Bécsből, Franciaországból és Angliából hozatott nevelőnőket, így nemcsak festeni és zongorázni tanult meg, de négy nyelven beszélt folyékonyan. Fiúgyermek hiányában Wissiák az akkor még gyerek Fogolyán Kristófot kedvelte meg, aki talán az ő befolyására választotta az orvosi hivatást, és vált városunk nagynevű orvosává. Wissiáknak nem sikerült jól megtanulnia magyarul, erős akcentussal beszélte nyelvünket. A számos anekdota közül, mely ennek emlékét őrzi, íme egyetlen eset: egy alkalommal fiatal lányhoz hívták, aki köhögött, szédült, fejfájásra panaszkodott. A doktor diagnózisa nem késett: ,,nadhas" (náthás), amit a lány anyja nagyhasként, azaz terhesként értelmezett.
A szépségéről is híres Melánia kisasszonynak számos kérője akadt, de apja mindegyiküket elutasította, mert csak a vagyonszerzési szándékot vélte felfedezni bennük. Melánia végül tizenkilenc éves korában ment feleségül a Pozsonyból érkező és a megyei királyi államépítészeti hivatalnál híd- és útmérnöki beosztást vállaló Mikovéni (máshol Mikovini, Mikovényi) Pálhoz. A mérnök felújította és átépítette a kúriát (így vonult be Mikovéni-kúria néven a köztudatba), a pincét négyhelyiséges borpincévé alakította, Málnásfürdőn és Tusnádon villát épített a család számára, a Libócz utca jobb oldali során kis családi házakat emelt, és azokat bérbe adta. Fiatalon távozott az élők sorából, három gyereket hagyva árván: Stefániát, Csillát és Bélát. Az utóbbi kettő felnőtté nyilvánítása után Budapestre távozott az őket megillető vagyonrésszel, Stefánia (az idős szentgyörgyiek közül néhányan talán még emlékeznek a mindenkihez kedves Stefi nénire) Marosjárára ment férjhez Rozsnyai Ferenc földbirtokoshoz, akitől három gyereke született. Eközben itthon, az első világháború idején a kúria udvar felőli szobáiba a hadsereg katonakórházat rendezett be, a borpince egy részét pedig óvóhelynek sajátították ki.
A Mikovéni család (ülnek: Mikovéni Melánia és két lánya, Csilla és Stefánia, állnak: Mikovéni Béla, Győry Géza, Csilla férje és Rozsnyai Ferenc)
Rozsnyai Ferenc 1919-ben meghalt, Stefánia a három gyerekkel majdnem teljesen vagyontalanná lett, mert férje hadikölcsön-részvényei elértéktelenedtek, így a hazaköltözést választotta. Itthon kénytelen volt a megviselt kúriát kölcsönből felújítani, minek következtében eladósodott. A kiút egy újabb házasság volt: a húszas években megismerkedett és rövidesen férjhez ment a helyi tiszti lövőiskola őrnagyához, Victor Mihailhoz, aki esküvői ajándékként kifizette a család minden adósságát. Az őrnagyot később ezredessé léptették elő, majd Csík vármegye prefektusának nevezték ki. A Vasgárda áldozatává vált, 1939-ben megmérgezték.
A második világháború idején az átvonuló orosz csapatok feltörték a borpincét, a hordók tartalmát az útra zúdították, a lakást kifosztották. A kommunizmus éveiben a családot egyetlen szobába zsúfolták össze, a többi helyiséget rekvirálták, lakókat költöztettek, a pincét a szemben levő volt Tankó vendéglőben berendezett étkezde élelmiszerraktárának sajátították ki. Az ötvenes években államosították az udvart és kertet, ahová tiszti családok részére 1958-ban felépítették a ma is álló háromemeletes tömbházat. Az egykori fényes kúria teljes megsemmisítése 1977-ben következett be, amikor a Mikó (akkor Iskola) utca jobb oldalának többi házával együtt lebontották, a rövid idő alatt felépülő tömbházsornak adva át a helyet. A családnak a kúriában maradt leszármazottait nemcsak hogy tömházlakásba kényszerítették, de néhány ártatlan családi kegytárgy miatt a szekuritáté is meghurcolta őket.
A fenti család- és épülettörténet nagy részét Mikovéni Stefánia unokája, a ma Plopeni-ben nyugdíjasként élő román szakos tanárnő, lánynevén Ferencz Amaryl elbeszéléséből tudom. (Stefi néni Margit — Gitta — nevű lánya Ferencz Zoltán felesége volt, aki Illyefalván közjegyzősködött, majd Sepsiszentgyörgyön volt alispáni titkár.) Az ő beleegyezésével közlöm a leírtakat, bemutatva Sepsiszentgyörgy polgári rétege egy vagyonos és neves családjának sorsát.
József Álmos
