Mi kell a házassághoz? A kérdésre az életkorunk és megélt tapasztalataink függvényében azonnal tudnánk válaszolni. De ha több időt adunk magunknak, a talán be nem vallott mélységekben ott lapul az igazság: a házassághoz bátorság és elköteleződés kell.
A felszínen a válasz sok mindentől függ. Volt már a szülőktől független önálló élet, volt-e előző párkapcsolat, amelyben együtt éltek a felek? Milyen kép él az emberben a családi életről? A szülők, nagyszülők, rokonok és barátok milyen párkapcsolatban éltek és élnek?
Ma már egyre gyakrabban lehet hallani harmincas férfiaktól: azért nem házasok, mert rossz tapasztalataik visszatartják őket az elköteleződéstől. Olyan barátnőik vannak, akik nem hűségesek, nem háziasak, nem alkalmazkodóak. Hozzáteszik, hogy a harminc alattiak hozzájuk képest már „kiscsirkék”, a harminc fölötti nők pedig többnyire valamiért pártában maradtak, esetleg elváltak és már gyermekük van. Egyre csak azt hajtogatják, hogy lám, a barátaik is elváltak vagy szabad kapcsolatban élnek, ők maguk pedig bárkit megkaphatnak, akit úgy gondolnak. Különben is fiatalok még, és a saját gyermek vagy a korban hozzájuk illő, már elvált vagy elválni készülő nők gyermekei csak akadályoznák őket.
Megfigyelték már, hogy az ilyen életet élők milyen nagy hangon bizonygatják, hogy nekik ez pont így jó? Mert a másik, ugye, hogy megjárta!
Mindenkinek lehet olyan – belülről már a bizalmatlanság és keserűség által marcangolt – ismerőse, aki még magának sem meri bevallani, nemhogy másnak, hogy bizony nincs kivel megélni az összetartozás élményét, hogy nincs stabil pont, egy állandó személy az életükben. Hogy reggel rossz felébredni idegen ágyban, és este eleget kell inni, hogy el lehessen viselni a következő partnert, ami megint csak egy ideig marad, majd tovaröppen. Ha sokáig tart ez az állapot, bizony kiégéshez vezet.
A házasságra való elköteleződés egy döntés, amit az érzelem, a szerelem különböző hőfokon megélve megkönnyít. Az elköteleződés egy személy mellett azt jelenti, hogy a folyton változó körülmények sodrása ellenére stabilan egyvalakivel szeretném megosztani a mindennapjaimat.
Természetesen ott vannak az ellenérvek is. Mit fognak szólni a haverok, a barátnők? Ha komolyan gondolom, azzal bevallom, hogy rászorulok másra? Feladom „a változatosság gyönyörködtet, mindig lesz egy barát” életvitelt?
Azt mondják, hogy a nők vágya a stabilitás, de azt tapasztalom, hogy a férfiak életkoruk előrehaladtával még inkább vágynak a stabilitásra, mint a nők. Ezt a stabilitást testesíti meg számukra a saját otthon, a saját „vár”. Ők azok elsősorban, akik arra a kérdésre, hogy: „Miért nem házasodtatok még össze, ha olyan jól működik a kapcsolatotok?”, gondolkodás nélkül rávágják, hogy még nincs saját lakás, és a házasságkötés drága.
Mit jelent valójában ez a válasz, milyen igényt testesít meg? Talán a függetlenséget, végre egy saját szobát, amelyet úgy rendezhetnek be, ahogy egyikük vagy mindketten akarják? Mit várnak a házasság előtt állók egy saját tulajdonú lakástól?
A férfi számára valószínűleg azt a helyet testesíti meg, ahová visszavonulhat összeszedni gondolatait, kipihenni magát, és azután újra erőtől duzzadóan nekiláthat a feladatainak. A csend szigete, az ő „vára” az ő háza.
A nő számára valószínűleg azt a helyet testesíti meg, ahol biztonságban érezheti magát, nem kell félnie attól, hogy kihasználják, lehurrogják. Ahol kiélheti kreatív énjét, ahol kuckót rendezhet be magának és szerettei számára.
Először leginkább önmagunknak kell bevallani, hogy szükségünk van egyfajta állandóságra az életünkben, hogy meg tudjuk hozni a döntést. Talán azért nehéz megtenni ezt a lépést, mert meg kell küzdeni a belső hangokkal és vélt vagy valós félelmekkel. De mégis érdemes megtenni: bátorsággal, elköteleződéssel.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
