Tóth Lajos 1951. február 24-én született Gidófalván munkáscsalád gyermekeként. Édesapja, Sándor asztalosmester, míg édesanyja, Anna varrónő volt, de a helyi termelőszövetkezetben is dolgozott. Két testvére, Lajos és Sándor korán elhunyt. Két leánygyermek, Margó és Anna Zsuzsanna édesapja. Öt unokája van.
Iskolai tanulmányait szülőfalujában, Gidófalván kezdte. Nagy szeretettel emlékszik vissza Varga Mihály és Simon József tanáraira, akik hozzájárultak ahhoz, hogy később ő is a tanári pályát válassza, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban folytatta tanulmányait, ahol 1970-ben érettségizett. Egy sikertelen kolozsvári német–magyar szakos felvételi után a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára iratkozott be román–magyar szakra, amelyet sikeresen elvégzett. 1974-ben kezdte meg tanári munkáját a gidófalvi iskolában, a rendszerváltás után csak magyar nyelvet és irodalmat tanít. Pedagógusi pályájának kezdetén községi kultúrigazgató és könyvtáros is volt.
Meghatódva emlékszik vissza a Székely Mikó Kollégiumban eltöltött diákéveire, évfolyamtársaira, az iskola táncegyüttesére, melynek sokáig volt a tagja, tanáraira: Albert Ernőre, Berde Zoltánra, Para Lajosra, Fekete Gyulára, Csíki Sándorra, Péter Albertre, Péter Sándorra és Dancs Árpádra, akik alázatra, szülőföld- és hazaszeretetre, kitartásra, hitre, becsületre nevelték őket.
Tóth Lajos 41 évig tanította szülőfaluja iskolájában a magyar nyelvet és irodalmat. De annál többet is tett. Egy élő, helyi pedagóguslegenda, aki nejével, Tóth Mária Magdolnával, aki ugyancsak a gidófalvi iskolában volt tanítónő, évtizedeken át diákjaik magyarságtudatát formálták, megismertették velük az anyanyelv szépségét, értékét, és annyira szerették tanítványaikat, hogy az órákon való együttlét nem volt elég. Iskolai tánccsoportot alakít, mely évtizedekig sikeresen működik. Diákszíndarabok sokaságait rendezi meg nejével, az Uzonka legendája nagy sikert aratott. Kulturális kirándulásokat szervez, magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyekre készíti fel jobb képességű tanítványait, részt vesznek éveken keresztül az Uzonban megszervezett Arany Penna irodalmi diákvetélkedőn, az iskolai tánccsoporttal kiszállásokra mennek, országos és megyék közti versenyeken vesznek részt.
„1972-ben Gidófalván szerveztük meg az Olt menti falvak iskolai néptánccsoportjainak vetélkedőjét, melynek zsűrielnöke az író, költő, publicista Magyari Lajos barátom volt – emlékezik Tóth Lajos. – A zsúfolásig megtelt kultúrház színpadára kértem fel őt az előadás végén, hogy mondjon pár szót az eseményről. Fel is jött a színpadra szigorú arccal, hüvelykujját arra mutatva, ahol a Megéneklünk, Románia betűi voltak papírból kivágva és fel voltak ragasztva egy kartonra, amit kötelező módon fel kellett tüntetni minden egyes kulturális eseményen, s ami a színpad egyik sarkában volt elhelyezve. Szóval oda mutatva annyit mondott: »Minket nem kell énekeltessen senki, mi tudunk énekelni magunktól is, minket nem kell táncoltasson senki, mi tudunk táncolni magunktól is.«”
1974-ben a Brăilán szervezett diák-néptáncvetélkedőn országos harmadik díjat nyernek A halálra táncoltatott lány népballada feldolgozásával, ami az akkori körülményekhez képest nem volt kicsi dolog. Tanítványai közül tanítók, tanárok kerültek ki. 1989-ben tagja annak a helyi pedagóguscsapatnak, melynek kezdeményezésére a gidófalvi iskola felveszi Czetz János szabadságharcos tábornok nevét.
Mint önkormányzati tanácstag és az RMDSZ községi elnöke egyik kezdeményezője volt a község címere elkészítésének, és jelen volt annak megvédésében is. Támogatója volt a Czetz-dombormű, Erdély címere, a második világháborúban elesett gidófalvi hősök örök emlékezetére állított márványtábla elkészítésének is. Nejével Kaláris néven ifjúsági egyesületet alapítanak, melyet évekig igazgatnak. Többször szerepelnek Magyarországon, Gidófalva testvérfalujában, Nagyvázsonyban az egyesület fiatal tagjaival, és ezenkívül számos kulturális rendezvényt szerveznek a szülőfaluban.
65 évesen ment nyugdíjba 41 évig tartó pedagógusi pályafutása után. Volt diákjai ma is tisztelik és szeretik. Ez érthető is, hisz azokat úgy tekintette, mintha saját gyermekei lettek volna. Nemcsak betűvetésre, népünk történelmére tanította őket, hanem arra is, hogy életük során hogyan kell majd erőt meríteni őseik cselekedeteiből, ha tudatosan, rosszindulatúan bántják őket anyanyelvük miatt. Ez év májusában a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete életműdíjjal jutalmazta Tóth Lajost, mely díj azokat illeti meg, akik „sikeresen munkálkodtak a közösségi érzés és együvé tartozás erősítésében” – olvasom a rövid tudósítást. A Sepsiszéki Vitézi Rend tagja, a Gidófalvi Református Egyház keretében működő dalárda tagja és tiszteletbeli elnöke, ugyanott presbiter.
Nemrég az egyik volt tanítványát kértem arra, hogy elevenítsen fel egy rövid történetet a tanár úrról: „Tóth Lajos tanár urat nagyon szerettük! – mondta. – Örültünk, hogy ő volt az osztályfőnökünk. Emlékszem, amikor kicsengettek a nyolcadik osztályból, nagyon szomorúak voltunk, a lányok sírtak, mi lehajtott fejjel álltunk előtte, és képtelenek voltunk feldolgozni azt, hogy meg kell válnunk tőle.”
A volt diákjai szeretett, a szülőfalu közössége által tisztelt és az immár életműdíjas nyugdíjas tanár meghitt, csendes családi otthonában, unokái között székely kapukat és kopjafákat farag.
Keze munkája a Czetz János Általános Iskola és otthona székely kapuja. Kopjafái megtalálhatók Bözödújfaluban, a Nyerges-tetőn, amelyet diákjai kérésére készített, a gidófalvi Czetz János-iskola udvarán, amelyet a tábornok emlékére faragott, az Úz völgyében és a helyi református templom kertjében, amelyet Gidófalvi Jancsó Pál emlékére állított.
Tóth Lajos megtette azt, amit kellett és lehetett. Úgy, hogy az első látszatra lehetetlennek tűnt. Neki sikerült.
G. Szabó Ferenc
