De most sem azt fogom fejtegetni, amit gondolok a vírussal és oltással kapcsolatban, inkább a körülötte gyűrűző egyre hevesebb indulatok aggasztanak. Azt tudjuk már jól, láttuk, hogy miként képes a politika, a valahová, pontosabban a máshová tartozás barátságokat, akár házasságokat, családokat tönkretenni. A többiről ne is beszéljünk… De most ez a legújabb (már nem is új) nyavalya is egyre kitartóbban rombol. És itt nem a betegségre, a velejáró veszteségekre gondolok, hanem a körülötte kialakult, egyre inkább elszabaduló, fékevesztett gyűlölködésre.

Mintha nem lenne elég mindaz, amit hozott, amikkel ide s tova majd két éve együtt kell élnünk. Már megint sikerült valami kapcsán két ellenséges táborra szakadni. Már megint lehet teljes elszántsággal köpni, rúgni, lőni. És már megint olyan hangnemben persze, hogy az a bizonyos bicska egyre-másra nyiladozik a zsebben. Isten őrizz, hogy az ember felvállalja, hogy beoltatta magát, mert lassan nemcsak megvetés jár érte a másképp gondolkodóktól, még a fejét is leordítják, majd megszakítják vele a kapcsolatot. Aztán Isten őrizz, hogy az ember felvállalja, hogy nem oltatta be magát, nincs is szándékában, mert… szóval ugyanaz, csak a másik irányból.

Szépen vagyunk, jól nézünk ki. Nem fogok hazudni, én is haragszom a magam szemszögéből. Közben sok bizonytalanság van bennem is, mint az emberek többségében, hiszen sokismeretlenes történetet élünk. De megpróbáltam a józan(nak vélt), jobbik eszem szerint gondolkodni, döntéseket hozni. Nem hiszem, hogy nálam van az abszolút igazság, ezért nem is vagyok hajlandó senkire lövöldözni, senkit egy életre leírni, mert ő másképp látja. De rám se haragudjon senki, ne vessen meg, ne írjon le egy életre, mert én viszont…

Van elég baj anélkül is, ne lőjetek!