Mindenszentek és a halottak napja a halottakra való emlékezés ünnepe. Mindenszentek azon szenteknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A katolikus egyház tanítása szerint kötelező ünnep az a nap, amikor az élő és elhunyt hívek titokzatos közösséget alkotnak. A katolikus és az ortodox keresztény egyházak ünnepe számos országban munkaszüneti nap.
Halottak napja a kereszténység előtt – halloween
November elsejének ünnepe, mindenszentek előestéje (angolul All Hallows’ Eve, rövidítve: halloween) a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája. A halloween azonban az egyik legrégibb ünnep, amelynek évszázados történetisége kevéssé ismert. Mai formája az évszázadok során több kultúra: a római Pomona-nap, a kelta Samhain fesztivál és a keresztény mindenszentek napja hagyományainak keveredésével alakult ki.
A mai Nagy-Britannia, Franciaország és az Ibériai-félsziget kelta természetimádói számára a napisten volt a munka és a pihenés jelképe, a gazdag termés biztosítója. A kelta új évet minden év november elsején nagy fesztivállal ünnepelték, amely a Nap uralmának végét, illetve a sötétség és a hideg uralmának kezdetét szimbolizálta. A kelták hite szerint ilyenkor Samhain, a napisten a halál és a sötétség fogságába került. A hiedelem szerint Samhain október 31-én összehívta a halottakat, akik különböző formában és alakban jelentek meg előtte (a rossz lelkek általában állatok, főleg macska képében öltöttek testet).
Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a napszezon végét és a sötétség kezdetét. Amikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol a halottakat és űzték el a hideget. November elsején az emberek állatbőrökből és állatfejekből készült ruhákba öltöztek, és a napisten, Samhain tiszteletére háromnapos ünnepséget tartottak.
Az 1. században a rómaiak elfoglalták Angliát. Hagyományaik közül a november 1. körüli Pomona-nap, a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe az évszázadok során keveredve a kelta Samhai-ünneppel az őszünnep kialakulásához vezetett. A tűzünnepek az évben mindig párosan voltak jelen, így az őszünnep mellett a nyárünnep, azaz Szent Iván éjszakája jelezte az év másik komoly fordulópontját, amely hasonló kulturális metamorfózison ment át ebben az időben. (A nyári napforduló ünnepe ősi hagyományokra nyúlik vissza. Ezek az ünnepek az életet, a termékenységet és a szoláris értékek győzelmét tükrözik. A kereszténység is átvette az ősi pogányok ünnepét, és Keresztelő Szent János nevéhez kötötte.)
A keresztény hagyomány kialakulása
Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) azoknak az üdvözülteknek a közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve akik nem kaptak külön napot a naptárban. A mindenszentek napja a halottak napjának vigíliája, azaz ünnepi előestéje.
A hajdani rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték, szobrot emeltek, szentélyt állítottak számukra. Marcus Agrippa Kr. e. 27-ben építtette Pantheonnak nevezett hatalmas templomát, ahol a papok az összes isten tiszteletére áldoztak. A Pantheont aztán Rómában 610. (egyes források szerint 609) május 13-án keresztény templommá alakították, s IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte. Innen ered a mindenszentek napja.
A római hagyomány azonban nem az első volt a sorban, ugyanis a május 13-i dátum már korábban is ezen szentek ünneplésére szolgált. A kezdetek a 4. századra nyúlnak vissza: Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János írásaikban beszámolnak a mindenszentek ünnepéről, melyet ekkor azonban még május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja.
Nyugaton 609-ben tűnt fel először ez az ünnep, amikor május 13-án Szűz Mária, Vértanúk Boldogasszonya és minden vértanúk tiszteletére a már említett módon felavatták a Pantheont. Nemcsak vértanúkat, hanem valóban minden szentet november 1-jén először Angliában és Írországban kezdtek el ünnepelni a 700-as években. November első napja a megemlékezés napjaként a 8. században, 741-ben, III. Gergely pápa (731–745) idején jelent meg először: a kategóriát tovább bővítve a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem „minden tökéletes igaznak” a tiszteletére szentelte.
Mindenszentek egyetemes ünneppé 844-ben, IV. Gergely pápasága alatt vált. Az ünnepet még a 8. században május 13-ról november 1-jére tették át, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi népi új esztendejét megszenteljék, ezzel ötvözve a régi hagyományt az újjal. 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan is elismerte az új ünnepet, és attól kezdve a mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett. A katolikus egyház az ünnepet tehát november 1-jén, az ortodox pedig egy héttel később tartja.
A mindenszentek napja után következő napot, halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy „szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat”. A november 2-i halottak napja konkrétan Szent Odiló clunyi apáttól (962–1048,) ered. Ő ezt az emléknapot a clunyi anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Az ezredvégi világvégevárás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.
Népszokások
Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezik. Ezen a napon szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és a gyertyagyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak: a gyertyák fényénél a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszatalálhatnak a sírba, nem kísértenek, és nem nyugtalanítják az élőket.
Sokfelé szokás volt, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra (a bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták). Szeged környékén „mindönszentek kalácsa”, „kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.
Zentán mindenszentek napján a család minden tagja meggyújt egy gyertyát: úgy vélekedtek, hogy akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. Többfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségek egy részében „a halottak hetén” munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy „ne zavarják a holtakat”, s „mert a besózott káposzta meglágyul”, és mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak. (Múlt-kor történelmi magazin)
