És ez volt az ő első olyan író-olvasó találkozója, amelynek ő volt egyedül a meghívottja. Be kell vallanom, most, annyi év eltelte után is büszke vagyok, hogy arra a beszélgetésre sor kerülhetett, talán ha megneszelik, akik erre szakosodtak, mi is készül, eleve meggátolhatták volna. Azok, akik úgy gondolták, hogy Farkas Árpádot nem szabad diákok közé engedni.

Ezt én csak úgy teszem hozzá, mert tényleg felemelő volt, ahogyan a felsősök dugig megtöltötték a termet, különös volt a hangulat, a lányok nem csupán a szép hangú költőt csodálták benne, de a mutatós legényt is. (A dísz­asztal a bejárattól jobbra volt, átellenben azzal a hellyel, ahol most az a magasított pódium van.) Ezt onnan tudom, hogy az iskola akkori óraadó magyartanáraként vezettem be a kovászna-vajnafalvi friss magyartanárt a város legrangosabb iskolájának irodalomkedvelő ifjai elé, s bár emlékezetem szerint eléggé elnyúlt a társalgás, utólag még sok mindent tudni akartak róla és verseiről. Első kötete még nem jelent meg, de az Ifjúmunkás jóvoltából, az Utunknak köszönhetően az akkor nem ritka újság- és folyóirat-olvasó fiatalok ismerték a nevét, versei közül is a megjelenteket, de bizonyára az akkori magyartanáraiknak köszönhetően sokan érdeklődtek a versírás rejtelmei iránt.

Négy évvel ezelőtt volt ötven esztendeje annak, hogy erre a találkozóra sor került. Szóba is hoztam néhányszor, hogy megtartjuk az ötvenéves találkozót, de úgy, hogy arra meghívjuk az első találkozó résztvevőt, hátha akadnak olyanok, akik kíváncsiak lennének, hová is alakult az akkor megcsodált fiatal poéta életsorsa. Még lányának is említettem egykor ezt a tervemet, de mondta, hogy várnunk kell vele. Sajnos, a találkozó immár végleg elmaradt, de annak a valamikorinak élményét ma is hordozom magamban.

Akkor – 1967-ben – nem is sejtettem, hogy alig telik el egy esztendő, s kollégák leszünk a megyésítéskor megindult lapnál, a Megyei Tükörnél, s azt sem gondoltam, hogy tulajdonképpen tőle kapom később azt a pár mondatos elismerést, amely bátorságot öntött belém újságírói, írói pályám folytatásához.

Visszatérve az ötvennégy évvel ezelőtti találkozóra, meg kell említenem, hogy eléggé áprilisi idő volt, de már rügyezni kezdtek a fák. Sepsiszentgyörgy akkor még őrizte azt a kisvárosi hangulatot, amelyre oly büszkék ma is a régi szentgyörgyiek. A vasútállomástól a központig még magasodtak kétoldalt a fák, még senkinek eszébe nem jutott lerombolni a hosszú út két oldalán sorakozó polgári házakat (hová is tűntek már ezek?), s aki leszállt a vonatról, annak legtöbbször gyalog kellett megtennie a központig a két kilométeres utat, de nem bánta meg, ha volt rá ideje. Bizonyára Farkas Árpád sem bánta meg, ugyanis hol volt még az a világ, amikor ilyen rangos vendég elé gépkocsival mennek ki az állomásra a meghívók. S jött ő, gyalog, s meg is figyelte, nemcsak látta a rügyező fákat, mert az elhangzott kérdésekre adott bölcs válaszai erről meggyőztek. Az egyik, bizonyára már akkor magának költői utat álmodó végzős lány azt kérdezte, hogyan is születik a szókép. A megkérdezett nem vakarta a fejét, nem ímelt-ámolt, hanem a lehető legegyszerűbben fejtette meg a kérdező álmát. Nehéz lenne szó szerint idéznem, de valahogy így hangzott a válasz: – Errefelé jöttömben, éppen itt, az iskola sarkánál álló gömbfára pillantva, egy kidudorodó bogot vettem észre, amelyben már élet van. Csak úgy, megláttam, de több nem. Viszont lehet, hogy egyszer napok, hetek, talán évek múlva születő versben éppen ezt a bogot idézem fel valaminek a jelzésére. Úgy gondolom, így születnek a szóképek.

Aztán versek hangzottak el, meg- és meg nem jelentek. Nekem az volt a kérésem, hogy az ifjúsági lapban éppen abban az időben megjelent Cipőfűzőárus című költeményét mondja el. Kérdezte, hogy miért éppen azt, de én nem tágítottam, s ő elszavalta. Nem mondta, szavalta. Én akkor nem tudtam, tragikus elhunyta alkalmával olvastam, hogy ez annak idején igen nehéz alkotásnak bizonyult, a készülődő, ifjú költőket bemutató kötetbe való bekerülése azért volt lehetséges, mert az Ifjúmunkás már közölte, tehát a szigorú szűrésen már átesett. Megjelent hát az Ifjúmunkásban, elhangzott azon a találkozón, s a pár hónap múlva közreadott, huszonnyolc, még kötettel nem rendelkező kezdő költő antológiájának, a Vitorla-éneknek egyik meghatározó darabja lett.

Mi tehát munkatársak lettünk a Megyei Tükörnél, s később évekig szomszédok a Testvériség utcában. Közben újabb antológia készült, ezúttal a Kapuállító, amely kimondottan háromszéki tollforgatók írásait szedte egy kötetbe. Én is szerepelek benne két rövid írással. Ezeket a szegedi Tiszatáj című, rendkívül rangos folyóirat főszerkesztője, az irodalomkritikus Ilia Mihály „balladanovellaként” dicsérte. Nem csupán akkor, de később is, ha netán Szegeden találkoztunk, eszébe jutottak ezek a rövidke írások. Ezek dacára én nem tartottam magam sem írói, sem újságírói tehetségnek. Még a mai kormányhivatal egyik alsó termében székelő szerkesztőség stíluselemző ülésén kaptam olyan bírálatot, elmarasztalást úgynevezett stílművészektől, amit még ma sem tudtam megemészteni. Nos, egy ilyen alkalommal ölelt át engem a nálamnál két évvel fiatalabb Farkas Árpád, s mondta: – Ne törődj ezekkel, te csak írjad a magad balladanovelláit! Nos, ez is munkált bennem, amikor készülődtem annak az első író-olvasó találkozónak az ötvenedik évfordulójára! Elmaradt, immár örökre elmaradt!

Péter Sándor