Szász népmese
Egyszer egy királyfi feleséget keresett magának, és hírét vette, hogy két szomszédos nemesi házban egy-egy gyönyörű leány lakik. Mivel azonban előbb meg akarta tudni, milyen őszinte szívvel lennének hozzája, levetette pompás királyi öltönyét, és úgy öltözött, mint akármely vidéki kisnemes úrfi.
Így ment el azután az első udvarházhoz, ahol egy szép, de gőgös leány lakott.
– Adjon isten jó napot, szépséges leány! – szólította meg a királyfi a kisasszonyt, belépve az udvarra.
– Hát te ki vagy? – kérdezte nyersen a leány, mert öltözéke után ítélve jelentéktelen embernek tartotta a látogatót.
– Nemesember, akinek becsületes neve és tisztességes jövedelme van – felelte a királyfi.
– Na hát ülj le oda, a padra! – parancsolt rá a leány.
– Nem azért jöttem én, hogy itt leüljek. Egyet kérdeznék csak: hozzám jönnél-e feleségül?
A leány elsápadt meglepetésében és haragjában, és így kiáltott:
– Szemtelen! Takarodj a szemem elől! Én gazdag leány vagyok, és megvárom, amíg egy gróf vagy egy herceg jön értem!
A királyfi tehát továbbment, és elért a másik udvarházhoz, ahol egy szép szerény leány lakott.
– Adjon isten jó napot, szépséges leány!
– Köszönöm szépen, köszönöm szépen!
– Beszélhetnék veled néhány szót?
– Foglaljon helyet ezen a széken!
– Nem azért jöttem én, hogy ide leüljek. Kérdezni szeretnék csupán valamit tőled. Szegény nemesember vagyok, de becsületes nevem van. Akarsz-e a feleségem lenni?
A leány arca bíborpirosra gyúlt zavarában, s nem is tudott nyomban válaszolni. Kis idő múlva azután így szólt:
– Hogyan jövök én ekkora tisztességhez? – két szeme azonban igent sugárzott.
A királyfi erre megszorította a leány kezét, és azt mondta:
– Nemsokára visszajövök érted, és magammal viszlek!
Azzal hazament a palotájába, felöltötte pompás királyi köntösét, és azután újra elment az első udvarházba.
– Adjon isten jó napot, szépséges leány!
– Isten hozta, isten hozta, király úrfi. Kérem, foglaljon helyet itt a kanapén!
– Egyetlen kérdésem lenne csupán hozzád: eljönnél-e hozzám feleségül?
– Ej, hát hogyne mennék. Gazdag leány vagyok, nagyúri kérőre vártam!
A király azonban erre haragosan így szólt:
– Elutasítottál, amikor becsületes nemesemberként jöttem hozzád. Így hát nem vagy méltó a királyfihoz!
Azzal faképnél hagyta a gőgös leányzót, kifordult az udvarból, és elment a másik leányhoz:
– Adjon isten jó napot, szépséges leány!
– Ó, milyen kegyes királyi felséged! Kérem, foglaljon helyet ezen a széken!
– Egyetlen kérdésem volna hozzád: akarsz-e feleségül jönni hozzám?
– Ó, uram király, én csak egy szegény leány vagyok, becsületes, szerény férjet kívánok csupán magamnak, és már meg is találtam.
– Én vagyok az a szerencsés ember, hála istennek, te kedves kis ibolyavirág! Te leszel az én királyném, senki más!
A leány meghallgatta a királyfi kérését, és nemsokára már ott ült mellette a trónon mint királyné. Szívében azonban mindig a régi szerény kisleány maradt.
A gőgös nemes kisasszony pedig még ma is hiába vár egy gazdag grófra vagy hercegre, de úgy kell neki!
