Halottak napja környékén a történelmi Háromszék vármegye több településén tapasztaltam, hogy milyen hatalmas tömeg indult meg: ki-ki a maga felmenőit, hozzátartozóit, rokonait, barátait vagy más nemzettársait tisztelte meg azzal, hogy végső nyughelyéhez ellátogatott, emlékére gyertyát gyújtott, sírjára virágot helyezett, kimutatva a gyökerektől való el nem szakadást és talán a kapaszkodást is.

A jelenkori emberek túlnyomó többsége büszkén emlékezik őseire, közeli és távoli véreire, és talán el is gondolkozik azon, hogy az itt pihenők vajon milyen életet élhettek.

A magyar nemzet évezredes jelenléte bizony sok-sok nemzedéket jelent, ezért érdemes, de kötelesség is megemlékezni róluk. Hogy melyik településen – falun vagy városon – milyen a temetőkert, azt látja, aki látni akarja. Van igen sok szép, követendően tiszta és rendezett temető, de sajnos elhanyagolt, talán elfelejtett sírkert is elég, pedig ez is tükre az itt élőknek. A helyi önkormányzatok és egyházak vezetőinek már a közeljövőben tenniük kell azért, hogy a végső nyughelyek valóban méltók legyenek a rendeltetésükhöz. Itt jut eszembe, hogy hány és hány drága gyermek, édesapa, testvér és más hozzátartozó lehet, aki a különböző háborúkban esett el, és ki tudja, hol porlik. Ezeknek a hősöknek sok helyütt emeltek emlékműveket, emlékoszlopokat, emlékkopjákat hálából és tiszteletből, ezeket is illik felkeresni...

Vannak tágabb közösségi emlékhelyek is, ilyen például az úzvölgyi katonatemető, amely a környéken elesett katonák földi maradványait őrzi. De azt tapasztaljuk, hogy az ott elhantoltak nem tudnak nyugodtan pihenni, mert az ellenség a halottakat is támadja. A szégyenletes temetőgyalázás, ami ott történt 2019 nyarán, de azóta sem szűnt meg (legutóbb október 25-én, a román hadsereg napján), ember és Isten előtt is bűn, ám ezeknek a mai Cionteáknak, Funaroknak, Vadimoknak se Istenük, se emberi karakterük nincs. A történelmet meghamisítva hajtottak végre temető(hon)foglalást, beleköltöztek a méltóságos, rendezett sírkertbe, mint a veréb a fecskefészekbe. Hol élünk mi most, 2021-ben, hogy még ősi temetőink létezését, múltját is a román törvényszékeken kell bizonyítanunk? Miért nem tudja már végre minden nemzet a saját történelmét, múltját, örökségét elismerni és vallani, a másik megbántása nélkül? Ez túl nagy kérés? Egy közmondás szerint a jó szomszéd többet ér egy rossz testvérnél, de ez a mi esetünkben sajnos nem igaz...

A virágok, koszorúk a gyertyalángok fényében nem csak a múltunkat mutatják, hanem az ittlétünket és ragaszkodásunkat is, ezért is fontos, hogy a halottak napján menjünk ki a temetőkbe, akkor is, ha nem ott élünk, ahol születtünk. És ne csak egy évben egyszer...

N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva