Míg az amerikai polgárok Európára kíváncsiak, addig a tehetősebb európaiakat, ázsiaiakat manapság a dzsungel vonzza. A különleges állatvilág, a változatos terep kedvez a saját határaikat feszegető túlélőtúrák kedvelőinek. A civilizált ember át akarja élni azt az állapotot, azt az ősállapotot, amikor magára marad a természetben. Van ebben a vágyban valami a ki nem élt gyermekkorból, a kamaszkori erőfitogtatásból, de a mesterségesen teremtett világtól való csömörből is. Azaz ismét hódít a rousseau-i gondolat: vissza a természethez, megtisztulni a gerinctelenségtől, korrupciótól, törtetéstől, önzéstől.

Ez eddig rendben is lenne, de az ott lakók anyagi helyzete, életmódja nem teszi lehetővé a cserenyaralást, talán ők maguk sem áhítoznak erre, hiszen más az értékrendjük.

Mégis helyrebillen a mérleg nyelve, ugyanis eljöttek az emberek helyett a dzsungelvarjak. Jelenleg Tokióig jutottak el, az ottani zöldövezetbe fészkelték be magukat a szó mindkét értelmében. Rendkívül elégedettek a bőséges menüvel, a lakosok ételhulladékaival, a vendéglátóegységek szemetével, és így nagyra nőnek, nagyobbra, mint a dzsungelben. Két-három fióka helyett négyet-ötöt költenek egy fészekaljban, és ráadásul természetes ellenségük nincs.

Tetszik nekik a civilizáció, és éppoly jól alkalmazkodnak a betondzsungelhez, mint az eredetihez.

A baj csak ott kezdődik, hogy nem is akarnak visszamenni, s ha véletlenül a járókelők túl közel merészkednek — mit sem sejtve — a fészkeikhez, megcsipkedik őket. A jelek arra mutatnak, hogy a nyaralásból honfoglalás lett.

Mifelénk csak a medvék kapcsolódtak még be az idegenforgalomba, de volt már példa arra is, hogy varjak lepték el a várost.

Ha nem tanuljuk meg tiszteletben tartani a vendéglátónk — a természet — jogait, elképzelhető egy modern rémfilm, melynek címe: A dzsungel visszavág.