A kettő ugyanis összefügg. Az 1987-es munkáslázadást sokan tartják az 1989-es rendszerváltás előfutárának, mert Romániában akkor kiáltotta először többezres tömeg, hogy Szabadság! Le a diktatúrával! Le Ceaușescuval! Az elégedetlenség a tehergépkocsigyártól indult, ahol a nincstelenségtől – a múltat visszasírók gyakran elfelejtik, hogy akkoriban csak jegyre és többórás sorbaállással lehetett élelmiszerhez jutni, fűtés és meleg víz is szűkösen volt, és az áramellátást is rendszeresen megszakították, így hidegben, petróleumlámpák fényében éheztek és kínlódtak az emberek – amúgy is feszült alkalmazottak csak a munkabérük felét kapták meg, vagy még azt sem, ezért elindultak kikövetelni a magukét a mindenható kommunista párttól; útközben egyre többen csatlakoztak hozzájuk, és a meglepetés erejével sikerült is betörniük a pártszékházba és annak minden, számukra elérhetetlen jóval megrakott raktárába, a narancsok, sajtok. kávék és téli szalámik közé. A letartóztatások, kínzások, kihallgatások, áttelepítések már másnap megkezdődtek. Mintegy 300 személyt vittek be a Securitatéra, kegyetlen verések és bántalmazások után pedig 61-et ítéltek el (heteken belül) – huliganizmusért. Aki megúszta a börtönt, annak távoli kényszerlakhelyet jelöltek ki, ahol a családtagok is csak engedéllyel látogathatták meg.

A túlélők 1990 után egyesületet alakítottak, emlékművet állítottak, konferenciákat és különféle eseményeket tartottak, de valódi rehabilitálásuk nem történt meg. Habár a megtorlások felelőseit Gheorghe Robu, Románia 1990-ben kinevezett főügyésze rövid idő alatt azonosította – a Marosvásárhely fekete márciusa után megalakult Román Hírszerző Szolgálatnál, a hadsereg és a belügyminisztérium kötelékeiben dolgoztak tovább, néhányan fontos köztisztséget töltöttek be, zömmel a kommunista utódszervezet, a mai Szociáldemokrata Párt színeiben –, 34 év alatt senkit még csak vád alá sem helyeztek az emberiesség elleni bűntettekért. Ahogy Ion Iliescu volt államfő is megúszhatja a számonkérést az 1989. december 22-e utáni, több száz emberéletet követelő terrorista diverzióért, mert a katonai ügyészség egyszerűen nem készít elfogadható vádiratot.

Az állam második legnépszerűbb intézményéről van szó, amelyet minden kormány agyonkényeztetett, tisztjeit békeidőben, papírtologatásért vagy ünnepi parádéért is busásan megfizetett és kitüntetett, és amelynek akkor is drága, korszerű felszereléseket vásároltak, amikor a kórházakban több évtizedes infrastruktúrával küzdöttek az életekért. Ma jobban élünk, mint 34 évvel ezelőtt, de ez a piszkos, lezáratlan örökség is teszi, hogy Románia – a katonásdit nagyon kedvelő Klaus Iohannis államfő és a megint forrongó békés lakosság szerint is – bő három évtizednyi... szabadság (?) után is kudarcos állam.