Mégis hamarább idézem gyermekkoromból az egyik vezér- és vezénylő elvtársat, aki mondja a maguk kórusában fenyegetőleg, hogy elvtársak, ez a reális valóság. A VII. osztályban már vicogtunk ezeken. Az ostobaságot, hitványságot sem lehet feledni.

Madarak és fák, üres kamrák, döngő pincék közt nőttünk föl, de olyan gyorsan, hogy a vala-vala félmúlt ma is él velünk és mi vele. Vala óvodánk is, ott is csupa jót tanultunk. Madarakat idéztünk ritmusra: Madarak jöttek, földre szálltak, mindenfélét kapirgáltak, szállj el, szállj el, huss, madár, mind a kettő visszaszáll.

Madártanból tanulhatunk sokat. Mostanság verébtanból meg cinegetanból tanulok. Ezen az őszön vezettük be a második, sőt, a harmadik madáretetőt is használatba. Köztudott, mondom én, hogy a cinegék elevenebbek, sürrögőbbek, mint a verebek. Egy nagy orgonafán röpködnek surrogva hevesen, az ablakaink előtt, az etető négy ablakán be, ki. És érdekes módon megfértek együtt. Igaz, a verebek többen vannak, a többség viszont itt nem jelent kirekesztést. Ezen a kora őszön kitettem az új, nagyobb etetőt is, azon is négy be-ki röptető ajtó.

Zsibongás a lombokon, megismerték az új etetőt és egymást is, heuréka! Belekiáltottam magamba. Megférnek, elvannak együtt. Nosza, mi, a telhetetlenek (ugyanis gerléknek, cinegéknek, verebeknek csak örvendezni lehet) a hármas ablak tág párkányára műanyag dobozfedelekből létesítettünk, rögtönöztünk egy igen-igen közeli, szinte csókolható közelségbe terelő etetőt. A cinegék rajongva, villámgyorsan jönnek, csippentenek, két arasz közelből. Itt van a szép széncinke, itt ám a fekete barátcinke is, a szép fenyőcinke szerény szépség.

A verebek nem jönnek az ablakpárkányra. A régi etetőt uralták, most igen az újabbat is, de soha egy csörrváltás cinkék és verebek között. Összeszoktak a szemem előtt. Sosem láttam még ilyen barátságot. Csipp, csipp, aztán röppen föl a lombos, novemberben már a csóré ágakra. Megtanulták az együttlétet csapatban vagy szerényen együtt. Napraforgó az van a piacon, onnan hozom, Isten napja mindenkié, élnek együtt a verebek a díszes, fürge cinegékkel.

Megrestellem magunkat csöndben, most is csak halkan szólva. Hány tízezer éve élnek együtt a madaraim? Megszokták egymást a szemem előtt. Fürgeségük ugyanaz, megszokták a verebek többségét a díszes, fehér mellényes cinkék. A legfürgébb madarak közé tartoznak, aprók, tanulékonyak. Immár az ablakpárkányon is közlekednek. A cinkék szinte mind színesek, a verebek vígan élnek a maguk szelíd többségében a cinegékkel. Irigylem őket. Mindkét oldalt, egyformán. És kesernyésen irigylem megtartó együtt-valóságukat, mely évezredekre tárja a valóságot előttük és előttünk. Egyetlen magot el nem vesznek egymástól.

A köztük levő távolságot tisztelik, és egymás szokásrendszerét. Nem irigylem, csak kívánom e rendet.