Eugen Bertolt Friedrich Brecht (1898, Augsburg – 1956, Berlin) kommunistaként kötelezte el művészetét a proletariátus szolgálatában, jóllehet – akár a marxizmus klasszikusai – már korán meggyőződött arról, hogy az elmélet messze van a gyakorlati alkalmazás lehetőségétől.
Kora ifjúságában baloldali értelmiségiként a Független Szociáldemokrata Párt tagja lett. Az első világháború veszteségei emberi életben és elbizonytalanodó meggyőződésében a leghatékonyabb műfaj, a dráma felé irányították alkotó szándékát (Dobszó az éjszakában). Jóval később, az 1928-ban megírt Koldusopera (zeneszerző Kurt Weill) sikere után figyel fel rá a német közönség, majd a fordítások nyomán a világháború sebeit nyögő Európa is.
A vesztes német birodalom – ahogy ez általában lenni szokott – a szélsőjobboldal támogatásában találja meg saját elégtételét, de ez menekülésre készteti Brechtet. Németországban tiltólistára kerül. Több országon át nyugalmát és alkotó szándékát az Egyesült Államokban próbálja megvalósítani (ismertebb célzatos műve: Állítsátok meg Arturo Uit, 1941). Végül itt írja meg sikeres drámáit: Galilei élete (1939), Kurázsi mama és gyermekei (1939), A szecsuáni jólélek (1940), később pedig A kaukázusi krétakör (1945). Mivel az Államokban Amerika-ellenes tevékenységgel vádolják (1947), visszatér Európába és Kelet-Németországban (NDK) telepedik le.
„A megvesztegethetőség ugyanaz az emberek között, mint a Jóistentől a könyörületesség” – írja a Kurázsi mamában. E két nehezen egy sátor alá vonható fogalom, amivel emberi fogyatékosságainkat, a szemét a valóságlátástól kezével eltakaró Ember a Leghatalmasabb jóindulatát várja. Olvasom továbbá Galilei életében azt a nyilvánvaló igazságot, hogy: „A gondolkodás az emberi faj legnagyobb öröme.”
Szintén a Galilei-életrajzdrámából jegyeztem le: „Az igazság nem a tekintély, hanem az idő gyermeke.” Így van. Vitatkozni a jövőnkre tapadó látással, és bölcsen jósolni a sötétben kavargó lehetőségek közül azt, amelynek megvalósulását szeretnénk, emberi gyengeségeink egyike.
