A százegyes hátsó ülésén kuporogva, izzadt tenyérrel figyeltük a megálljt parancsoló nemzeti színű sorompót. Előttünk senki, mögöttünk senki. A tízperces (néha több, néha kevesebb) várakozás mintha egy örökkévalóság lett volna. Árgus szemekkel figyeltük, mikor nyomják meg a zöld gombot, mikor mozdul meg a sorompót emelő lánc, amely a továbbhaladást jelentette.

Aztán megjelent egy szigorú tekintetű, de lomhán mozgó határőr. Megint nem működik az emelőrendszer, unott mozdulattal hozta működésbe. Végre! Begurultunk a határállomás épülete mellé, ahol pontosan ott kellett megállni, ahol az útlevélkezelő állt. Mert ha nem, jött a beszólás, a kioktatás, a megalázás. Pecsét, beírás anyám vörös útlevelébe, hogy az X nevű gyermek nem lépett be az országba. Tíz méterrel arrébb a szürke egyenruhás, néha az átlagosnál vörösebb arcú és orrú közeg érdeklődött. Honnan, hová, van-e dinárunk, viszünk-e forintot, miért megyünk, meddig maradunk. Mindegyik kérdésre már órákkal korábban kész volt a válasz, tévedni nem volt szabad.

Négy évtizeddel később, az EU-ban, a „Schengenben” ugyanazon a határátkelőn ugyanazok a kérdések: honnan, hová, meddig marad? Ha rossz a válasz, már fordulhatsz is vissza.

Én nem ilyen Európáról álmodtam! Én nem ilyen vezetőket álmodtam magamnak! Nekem olyan vezetők kellenek, akik szolgálnak. És nem olyanok, akik visszaélnek a hatalommal! Olyanok, akik egyesítik a népet, a nemzetet, nem pedig azt megosztva akarnak uralkodni. Vagy így ötven felé már illene kevésbé naivnak lenni?

Végi József (Lendva)

A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Gúnyhatár – Léphaft-karikatúrák körülírva című kötetből (Illyefalva, 2021, szerk. Ambrus Attila) A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.