A kertben motoszkálok, teszek-veszek, amikor hallom: anya! Egy élet tanárkodásának tapasztalatából érzem, hogy valami csodának vagyok a tanúja. Szégyen ide vagy oda, hamar kilesek a kerítés tetején – kukucskálok, jobban mondva –: ki lehet, aki ilyen felemelően mondja: anya.
Nos, az alszeg utcáján egy három év körüli fiúcska és az édesanyja jön a boltba (van egy nagyon ügyes, helyes kis ABC-üzlet itt mellettünk). Nem fogják egymás kezét, nem is nézik egymást. Aztán a kisfiú csak egy kis mozdulattal rápillant az anyjára, visszakapja a fejét, és két-három lépéske után megint mondja azt a csodálatosan mélyről jövő, Istentől eredő igét: anya. Még látom, igaz, már csak profilból, ahogy az anya elmosolyodik a szája sarkából, úgy, mint akit hatalmas melegség önt el, boldog.
Kedves olvasók. Ennyi a történet, mely, gondolom, százszor és ezerszer előfordulhat, nemcsak a mi szép falunkban, hanem a környék minden településén. Nem tudom szó nélkül hagyni, beszélnem kell róla. A kisfiúban kezd kialakulni egy biztos pont: anya. Hallottam a hangsúlyából. És az édesanya nem tudományoskodik, nem akadémiáskodik, nem magyarázza a valót, boldogan hagyja, hogy fiában erősödjön ez a szó. Valószínűleg ő is sokszor megszólítja: fiam, kisfiam, legénykém, és a gyermekben erősödni fog a hit, hogy ő fiú. Nincs itt nagypolitika, meg világmegváltó jogrend, LMBTQ, kisgyermeki döntések. Itt a világ természetes rendje futott le néhány másodperc alatt. És ha az anyában van tartás – és van –, akkor a kisfiú hamarosan megismerkedik a következőkkel is: anyanyelv, anyaföld, anyaország, család, haza, nemzet...
Istenem, milyen mérges voltam, amikor egy svéd EU-s politikus azt mondta: már zavarja, idegesíti, dühösíti, hogy Orbán Viktor miniszterelnök csak e három fogalomról beszél: hit, család, nemzet, és mindent ezek érdekében tesz. Pedig szerettük a svédeket, amikor az 54 fős csapatunk ott volt 18 napig: a befogadó embereket, a családias hangulatot, Molnár Veress Pál tiszteletest; Lujza mama főzött és intézte a mindennapjainkat – igaz, Sepsiszentgyörgyről jutott ki Svédországba.
Nem vagyok szakértője a mai érthetetlen világnak, és nem is akarok az lenni, de kedves Háromszék-olvasók: maradjunk mi meg olyannak, amilyennek alakítottak szüleink, nagyszüleink, és ne engedjük, hogy a kisfiúk egyest meg kettest mondjanak szüleiknek. Mondják csak Istentől megáldottan azt, hogy ANYA.
Cseh Béla, Gelence
