Shakespeare királydrámái kemény diónak számítanak a mai nézők számára. Mindenekelőtt azért, mert a Globe Színház nézőitől eltérően mi nem ismerjük pontosan az angol királyi dinasztiák történetét, nehezen tudunk tájékozódni Lancasterek és Yorkok, régen volt címerek piros és fehér rózsáinak egymás elleni háborúságának, a hatalomvágyból fakadó képmutatás, cselszövések, összeesküvések bonyolult szövevényében.
Ezenkívül nagyon hosszúak is ezek a darabok, több szálon bonyolódik a cselekményük, előzetes olvasmányok, rákészülés nélkül általában csak egy részét értjük a hosszú párbeszédeknek, a szereplők szájából elhangzó rengeteg utalásnak. Még nehezebb a helyzet, ha nem anyanyelvünkön látjuk az előadást, Shakespeare költői képei, nyelvi leleményei még magyarul is megdolgoztatják a fantáziát, hát még egy idegen nyelven...
Mindezek tudatában talán egy kis szorongással ül be a néző a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház Eugen Gyemant által rendezett III. Richárd című előadására, de meglepően könnyedén és lendületesen indul a történet. Legalábbis a bemutatón. Csakhamar egyértelművé válik számunkra, hogy elsősorban nem az angol királyi család belső konfliktusairól szól az előadás, hanem az emberi aljasságól, arról, hogy miként és meddig lehet tudatosan elmenni a gonoszságban. Az emberről szól, akinek látszólag nincs lelkiismerete, aki a legkegyetlenebb tettektől sem riadva vissza mindenkit félreállít hatalmi ambícióinak útjából. Aki közvetlen hozzátartozóit is legyilkolja vagy legyilkoltatja, ha érdekei úgy kívánják. Tehát valójában egy színészközpontú előadást látunk, néhány jelenet után már alig érdekel, hogy ki kicsoda, inkább az érdekel, hogy miként lehet emberileg leigazolni, hitelessé tenni azt a sok szörnyűséget, amiről a darab szól. Shakespeare zseniálisan megoldotta a rá eső részt, minden szó helyén van a drámában, de csak akkor működik a gépezet, ha kellőképpen el tud mélyülni a szöveg a színészekben.
Nem tehetjük meg, hogy név szerint ne méltassuk a címszerepet játszó Sebastian Marina színművészt, aki a legelső pillanattól meghatározza a produkciót. Nyoma sincs benne lámpaláznak, inkább egy kissé fáradtnak tűnik, de olyan könnyedén, magabiztosan mozog a színpadon, mint akinek a kisujjában van III. Richárd. Első látásra nem torz és nem rossz ember, semmi olyan ravaszság, álnokság nem dekódolható a játékában, ami előrevetítené későbbi tetteit. Mi több, ő tűnik a legerősebb, legbölcsebb, leginkább tiszteletre méltó személyiségnek a királyi család tagjai közül. És máris ott vagyunk a hétköznapi valóságban, ahol többnyire azok az emberek tudnak rendkívüli dolgokat megvalósítani, akik vonzóak, meggyőzőek, karizmatikusak, akiket jó érzés követni. Így tudják kiépíteni hatalmukat, amitől megittasulva könnyedén elcsúszhatnak valamilyen embertelen irányba. Nagyszerűen járja végig ezt az utat a főhős: végig céltudatos, határozott, aljas tetteket is bevállal egy-egy hazugság nevében. Tiszteletre méltó a bátorsága, kitartása, lelkiereje, de ezek nem tudják felülírni a becsvágyát, bűneit, amit nagyszerűen érzékeltet a színész. Ahogy haladunk előre az események sorában, egyre több ravasz tekintet, hízelgő vigyor, a lelkivilágára utaló, öntudatlannak tűnő gesztus kerül be a játékába, mint ahogy egyre jobban sántít, meggörbül, és egyre látványosabb protézisek kerülnek fel a végtagjaira... Nem akárkire lehet rábízni egy ilyen szerepet, hisz valójában a címszereplő jellemfejlődésének íve határozza meg az előadást. Nemigen láthattunk eddig sem rossz alakítást Sebastian Marinától, de ezzel a szerepével végképp meggyőzött arról, hogy illik úgy tekinteni rá, mint az egyik legfontosabb szentgyörgyi színészre.
A többiek is jól játszanak, alájátszanak. Az ő érdemük is, hogy Richárd ilyen naggyá tud nőni az előadásban. Két hűséges emberének aljassága félelmetes, de ők maguk inkább viccesek tökéletlenségükben. Tipikus shakespeare-i figurák. Tudják, hogy ártatlan embereket ölnek, mégis követik Richárdot őrült ámokfutásában. A komédiának és tragédiának az a fajta jellegzetes ötvözete jelenik meg időnként az előadásban, mely csak a legjobb színházi produkciók sajátja. A színésznők is mélyre mennek, egyik-másik a könnyekig is eljut, de nem érezzük mesterkéltnek, felmutatottnak a játékukat. Az áldozatok is hitelesen járják végig útjaikat gyanútlanságtól a rettegésig, majd a halálig. Különleges színt visznek az előadásba a gyermekszereplők, azt a fajta ártatlanságot, mely nélkül sokkal kevésbé volnának megrázóak az utolsó jelenetek.
Színesek, látványosak a jelmezek, a díszlet egyszerű, de hangulatos, megidézi a kort. Fényűzés árad a hatalmas asztalokból, a magas híd díszes korlátjával egy kastély homlokzatára vagy erkélyére emlékeztet. Nagyszerű ötlet, hogy a játéktér három oldalán ülnek a nézők, és nagyon közel játszanak hozzánk a színészek. Ez egy olyan történet, ahol fontos közelről látni az arcokat, tekinteteket, tetten érni a lélekrezdüléseket.
Jól vágták meg a szöveget, nem sok és nem kevés a textus, épp annyi, amennyit megbír az előadás. Tetszik, ahogy felpörgetik a jelenetváltásokat, gyakran megesik, hogy még ki sem mentek egészen a szereplők az egyik jelenetből, már elindult a következő. De a párbeszédek, belső történések nincsenek felgyorsítva. Korhű, mégis minden ízében mai előadás.
Eugen Gyemant kolozsvári származású fiatal rendező 2008-ban végezte el a rendezői szakot Bukarestben, azóta sok színházban dolgozott országszerte. Az Andrei Mureșanu Színház társulatával is dolgozott korábban, 2018-ban ő állította színpadra a VR színházi előadásként is megtekinthető Száll a kakukk fészkére című produkciót. A tervek szerint a III. Richárdnak is lesz VR-változata, mely technikai megvalósításban úttörőnek számít ez a csapat.
Magabiztosan és jó ízléssel nyúlt a rendező Shakespeare-hez: szikár, egyszerű minden, de friss, gördülékeny, nincsenek benne holtpontok. Kimondottan tetszett az is, hogy nem használtak művért, mégis hatottak az érzékeinkre. Ahogy egyre előbbre jutottunk az őrületben, egyre mocskosabbá, ragacsosabbá vált a színpad, a szereplők pedig egyre érzéketlenebbé váltak. A teljes színpadot betöltötte egy elhamvasztott ember pora, vázamaradványok, konfetti és összegyűrt bankjegyek hevertek szanaszét, eperszemeken és kiöntött-kiköpött folyadékokon tapostak, miközben egyre jobban dülöngéltek is Richárd emberei. Mintha megrészegültek volna ettől az embertelen állapottól, vagy mintha csak részegen bírták volna elviselni a lelkiismeret-furdalást. Gazdagságról árulkodó csillogó kellékek, poharak, kancsók és a mindent beborító ragacsos mocsok, melyet szinte a bőrünkön érzünk, mely már-már fizikailag is rossz érzést kelt az emberben. Tökéletesen leképezi a lelkek állapotát.
Végül pedig az is átjött, hogy van bennünk valami, ami erősebb az akaratnál, tudatnál. Hogy csellel, pénzzel, hatalommal bármit elérhet, bárkit legyőzhet az ember, de a lelkiismeretével szemben tehetetlen. Egy ideig elnyomhatjuk azt a bizonyos belső hangot, de az önmagunkkal való szembenézést azonban nem úszhatjuk meg. Mi másért írta volna meg Shakespeare a III. Richárdot, ha nem ezért a gondolatért?
