Ül az udvaron, a kút mellett, szeret
itt üldögélni a jó melegben, előtte egy
hatalmas, cserefából készült kád, még
a délelőtt hozták fel a pincéből, bámul
ebbe a kádba, vagy kétszáz liternyi
víz is elférne benne, gondolja, hogyha
megtöltené a kútból a búvárpompával,
megvan százesztendős, még a nagyapjáé
volt, káposztát tettek el benne télen, nyáron
meg itt állt, a kút mellett, tele vízzel,
hogy szívják meg magukat a dongák,
hogy ne folyjon közöttük, ne eresszen,
most pedig itt van üresen, nem akarja
megtölteni már, csak bámul bele, az
aljába, mintha az időbe nézne, onnan
pedig az élete néz vissza rá, ahogy ül
háttal a fénynek, és testét kimelegítik a
napsugarak, lebeg, azt érzi, terjed benne
ez a jóérzés, melegség, a kád alján sötét
van, de elég jól kivehetők így is az egykori
finom erezetek, jobbra-balra futó vonalak,
csíkok, kiugró peremek a fenékdeszkák
összeillesztésénél, soha nem futott ki
közülük, belőlük a tartalom, nézi most
békésen üldögélve ezt a sötétet, mialatt,
ahogy mozdul, megmoccan, mocorog,
szivárog, múlik el, hagyja el, ami vele
volt, az övé volt, már csak egyre fogy,
elvész, egyenletesen, némán, iránymentes
áramlással eltűnik belőle, kifogy a világ.

Fekete Vince

Tompa Gábor válogatott versei (Székely Könyvtár. 94.),
Csíkszereda, 2021, Hargita Kiadóhivatal