Van olyan, hogy a főnök letolja az alkalmazottját, az hazamegy, legorombítja az asszonyt, asszony a gyermeket, s a gyermek meg mit tehet, lecsapja a játékmaci fejét.
Érdekes lélektani stációk, megoldásai a feszültségek levezetésének. Ránk csapnak, mi meg tovább csapunk. Nem vissza, hanem tovább, és általában nem akkor és oda, amikor és ahová kellene. Valami hasonlót tapasztalhatunk azóta, amióta a legtöbb helyre – már megint – csak rövidebb vagy hosszabb várakozás után vagy kizárólag védettségi igazolvánnyal engednek be.
Egyre-másra szaporodnak az ajtónállók. Azelőtt lázat mértek, most már erre ott az állványos mérő. De most akadt ez az újabb tennivalójuk. És mindenki rájuk mérges, de miért is? Ott áll az a szerencsétlen, neki az a dolga. Hogy egyenként, szép lassan engedje be a várakozókat, vagy éppenséggel lecsekkolja azt az absztrakt ábrát, ami a „szezám tárulj” kód a telefonunkban, vagy egyre gyűröttebb papírformában lapul a táskánkban, zsebünkben. Nem ő találta ki az egészet, ő csak végrehajt valamit, mi meg (jobb esetben csak) pofákat vágunk, megjegyzéseket teszünk, de ha kicsit is rosszabb napunk van, kötekedni kezdünk, nem is akármilyen hangnemben. Haragszunk, dühöngünk, és végül lecsapjuk a játékmaci fejét. Na, valahogy így van ez.
Nem hálás feladat ajtóban álldogáló végrehajtónak lenni, és elmagyarázni például újra és újra, hogy hiába van percre pontos programálásod az orvoshoz, ki kell várnod a sorod, nem tolonghat be mindenki egyszerre. Végül is miért nem indultál el hamarább, számíthattál volna arra, hogy most kicsit más a helyzet, nem igaz? És ha elkap a vásárlási láz, ne ásd el mélyre a telefont, gyűrődő papirost! Egyvalami biztos, az ajtóban álló ember csak végzi a dolgát, feltehetőleg nem túl nagy fizetség ellenében. És ha legtöbb esetben köszönni is elfelejtünk neki, legalább ne csapjuk le a fejét!
