Gyulafehérvárott a román gyűlés kijelentette, hogy a magyarországi románok Romániához csatlakoznak. Prágából pedig dezavuálták követüknek a magyar kormánnyal eddig kötött megállapodásait. Csehek és oláhok egyáltalán nem kívannak a magyarokkal békésen tárgyalni, hanem fegyveres erővel minél mélyebbre igyekeznek betörni Magyarországba, s ebből a magyarok lakta vidékeket is el akarják hódítani.
Nagyon okosan és ügyesen abban az időpontban akarják szándékukat végrehajtani, mikor Magyarország lefegyverezte hadseregét s az entente-tal fegyverszünetet kötött. A história majd véleményt fog mondani erről az eljárásról. Mi eleve gyanakvással kísértük azokat a tárgyalásokat, amiket Jászi miniszter egy tudós jóhiszeműségével és naivitásával folytatott a románokkal s később a csehszlovákok képviselőivel. Az eredmény, illetőleg az eredménytelenség oly színben tünteti föl a velünk tárgyalókat, hogy a megegyezés nem is volt komoly szándékok, s céljok csak az volt, hogy a tárgyalással időt nyerjenek arra, hogy ők katonailag szervezkedjenek ellenünk, mi pedig az első magyar hadügyminiszter klasszikus mondása után, „Nem akarok katonát látni!”, szétkergetjük saját hadseregünket. Taktikájuk, így látszik, elérte célját. Mert íme, midőn Jászi engedményeiben már odáig elment, ameddig a magyarság többségétől nem is kapott volna helyeslést, a mi házi ellenségeink levetik a baráti álarcot, egyszerűen beszüntetik a tárgyalásokat: ők hódítani akarnak magyar földet.
A tárgyalások megszűnésén nem búsulunk. Jobb is az, hogy a kormány nem egyezett meg az ország integritásának rovására senkivel sem. Annál teljesebben ragaszkodhatik az egész nemzet Magyarország területi épségéhez a békekonferencián, ha ugyan azon meghallgatnak minket is. A vitéz magyar nemzetnek nincs fegyver a kezében; a fegyveres betörést nem képes fegyverrel megakadályozni. Csak tiltakozó szavunkat emelhetjük föl az egész világ előtt e jogtalan eljárások ellen.
A védtelen magyar vidékekre katonabandával bevonuló idegen csapatok, s a Gyulafehérvárra a magyar kormánytól kapott különvonaton kirándult oláhok hirdethetnek most akármit, se katonabanda, se nemzetiségi pártgyűlés nem dönthet országok sorsa fölött. Amíg a tíz millió magyarból egy fog élni, addig Magyarország területéből nem engedünk elhódítani egy részt sem. Erőszakkal teremthetnek átmenetileg kellemetlen helyzeteket, de ha a nemzetiségi vezérek s ezek információjára az entente vezetői a magyarság elnyomásával, s földünk jogtalan elvételével irtják ki a magyar nemzetből a most észlelhető engesztelékeny érzést, akkor csak ők lesznek felelősek azért, hogy elhintik itt a jövendő kor új háborúját. Mert a magyart korrumpálhatta is egy aulikus (a bécsi udvar politikáját szolgalelkűen támogató – szerk. megj.) rendszer, aztán közömbössé, fásulttá és fáradttá is tehette a hosszú meddő küzdelem, de nemzeti erejét fajához, nyelvéhez való ragaszkodását, önérzetét és bátorságát, nem irthatták ki: az elnyomatás új korszaka majd visszaadja régi erejét. Csak üssék a magyart! Majd ismét acéllá kovácsolják!
(Pesti Hírlap, 1918. december 3.)
