Vasárnap, 1918. december 1-je Magyarország legfájdalmasabb napja. Gyulafehérvárott Erdély románjai kimondották az elszakadást a magyar államtól, a csatlakozást Romániához, búcsúzóul kegyetlen, gyűlölködő vádakat vágtak a szemünkbe. S e vádakkal szemben védtelenek vagyunk, mert nincs igazságtevő fórum és az elszakadás kimondásával szemben szintén védtelenek vagyunk, mert az erdélyi románok külföldi fegyverek oltalma alatt állanak, mi pedig, ha volna is fegyverünk, nem emelnők jogunk és igazunk védelmére vérontó testvérháborúban.
Mert mi azokat, akik most elszakadnak tőlünk, éppen annál a jognál fogva, melyet Erdély és az Erdélyen kívüli területekre fenntartunk, testvérünkül tekintjük. Ha mostohának érezték magukat, magunk is azok voltunk, s ha most szabadon lélegzünk, a szabad levegőt nekik is szántuk. Mindegy, Gyulafehérvárott kimondották elszakadásukat, s mi nem vitatjuk ehhez való jogukat. Lehetne mindenféle ellenvetést tenni a határozat legalitása ellen, de nem teszünk. Mi tudomásul vesszük, hogy a magyarországi román lakosság Romániához akar csatlakozni.
Ennél többet azonban nem. Nem vehetjük tudomásul, hogy a gyulafehérvári határozat most már az elszakadás tényét jelentené. A magyarországi románok a saját akaratukat képviselik, nem pedig azt a lakosságot, mely a vitatott területet hazájának vallja. Ezen a területen magyarok, németek, szászok, rutének, szerbek is laknak és ezek nem szavaztak Gyulafehérvárott. Már pedig ezek teszik e területek többségét, nem pedig a románok. A népek rendelkezhetnek önmagukkal, de nem másokkal. S a népakaratot nem az dönti el, ki szólal fel először, hanem eldönti valamennyi akaratmegnyilvánulásnak az eredője: a többség.
A románvitatta területek lakossága egészének, a többségnek, nincs megadva a lehetőség, hogy nemzetgyűlést tartson. A hatalom most a románoké. Nem kételkedünk benne, hogy majdan igazán megadnák neki az ígért nemzeti szabadságot, de ma ennek a szabadságnak a nyakán a romániai hadsereg szuronyai ülnek. Önrendelkezés? Az nincs, de hisszük, hogy lesz. Csak akkor derül ki, mi a jelentősége a gyulafehérvári határozatnak.
Addig is a románokkal nem folytatjuk a viszálykodást. Vagy testvéreink lesznek, vagy szomszédaink. Mind a két esetben baráti érzéseket akarunk ápolni, a természetünk és a közös érdek szerint, melyre utalva leszünk. Mint testvéreinkkel, velük egy politikai közösségben, teljes harmóniában és zavartalanságban élhetnénk, mint szomszédok azonban minden jóravaló becsületes törekvés mellett sem tehetjük nem létezővé a létezőt: hogy a mi Isten és ember szerint ezer esztendő óta a mienk, azt elrabolták tőlünk, s a mi elszakadt véreink mint többség a kisebbség igáját akkor is éreznék, ha igazán megkapnák azt a teljes nemzeti szabadságot, melyet mi is kínálunk a románoknak. S ha ezek oly szentnek érezték évtizedeken át való elpártoló törekvésüket, a román irredenta győzelmes prófétái nem ítélhetik el a magyar irredentát.
(Az Újság, 1918. december 3.)
