Farcádi Botond
Ma már jóformán eszünkbe sem jut. Tizenhét év hosszú idő, a fiatalabbak számára már csak múlt, történelem, esetleg szüleik, nagyszüleik beszélnek arról a bizonyos 2004-es december 5-ről, már csak elbeszélésekből, hírekből tudnak róla, mi is történt akkor. Ma már december 5. ismét Mikulásról szól – és jól van ez így.
Immár nem kérdés Magyarországon sem, ami a külhoni magyarok számára mindig is evidencia volt, hogy együvé tartozunk, egy nemzet vagyunk. De talán nem árt felidézni közös történelmünk kevésbé dicső pillanatait is, mint ama 2004. december 5-e, amikor az akkori magyar kormánypártok gyűlöletkampánya nyomán joggal érezhettük magunkat elutasítottaknak, magunkra hagyatottaknak, kirekesztetteknek. Tizenhét év hosszú idő, de nem annyira, hogy ne tudnánk felidézni, miként riogatták a magyar közvéleményt azzal, hogy 23 millió román munkavállaló veszi majd el a magyarok munkahelyét, kenyerét. Tizenhét év hosszú idő, de nem annyira, hogy felejteni tudnánk, kik osztották meg a nemzetet, kik fordítottak magyart a magyar ellen, és ne látnánk, hogy sokan közülük ma is ott vannak a budapesti politikai élet frontvonalában, gyülekeznek, szövetkeznek, készülnek visszaszerezni a hatalmat.
2004. december 5-éről nem szeretünk beszélni. Mert 2010 óta annyi minden változott, hogy zavarónak, ünneprontásnak tűnhet feleleveníteni az akkor történteket, feltépni a régi sebeket, mintha azóta teljesen más világban élnénk. Mert jött a 2010-es kormányváltás, új alkotmánnyal, felvállalt és tettekben is kinyilvánított felelősségvállalással az elszakadt nemzetrészekért, új nemzetpolitikával, honosítással, határok fölötti nemzetegyesítéssel. Összetartozást erősítő programok indultak, ma már jobban ismerjük egymást anyaországban élők és külhoniak, szorosabbak a kötelékek, egyre inkább Kárpát-medencében gondolkodunk, tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, közösen örülünk egymás sikereinek, teljesen természetesnek vesszük, hogy Budapest támogat bennünket kulturális, nemzeti identitásunk megőrzésében, szülőföldön való boldogulásunk elősegítésében vagy akár gazdasági megerősödésünk folyamatában.
És talán nem is baj az, ha nehezünkre esik megemlékezni 2004. december 5-ről. Ma már elsősorban Mikulás ünnepe december 5-e, és jól van ez így. De azért azt nem árt tudatosítanunk: ahhoz, hogy ez így legyen, kellett az a 2010-es változás. Az pedig közös felelősségünk, hogy az akkor elkezdett, mára kiteljesedni tűnő folyamat ne legyen visszafordítható.
