Elmúlt három évem legnagyobb fejtörését az okozta, hogy rájöjjek, tulajdonképpen mitől is függ egy színházi előadás ,,sikere" vagy ,,bukása"...
Ha a hétköznapi néző szemszögéből vizsgálnék egy előadást, s számomra nem adna semmit, nem zökkentene ki, nem szólítana engem is játékra, akkor bizonyára automatikusan a színészt vádolnám a gyenge előadásért. Más volna az, amikor egy szakmabeli szemszögéből figyelhetném a darabot. Akkor már elgondolkodnék, hogy vajon valóban csak a színészeken, esetleg a rendezőn is múlik az a bizonyos siker. Akkor már látnám a technikai összefüggéseket, tisztában lennék a dráma apró részleteivel, s bizonyára a magam képzeletében is megszületett volna már egy kép, egy film, ahogyan elképzelem a megírt szöveg megformálását.
Azonban ha a saját (valós) személyiségemet veszem — amely már mindkét szemszögből vizsgálja a színházi előadásokat —, akkor be kell vallanom: három dolgot tartok fontosnak egy darab kapcsán. Személyes kommunikáció a színészek között, interaktív kapcsolat a színészek és a nézők között, valamint e kettő által átadott rendezői szándék, üzenet.
És innen valóban csak őszintén végiggondolva, s kérdések sorozatát feltéve tudom levonni a végső következtetést, tapasztalatot, élményt — vagy nevezze bárki, ahogyan akarja. Hiszen, ha megkérdezem magamtól, hogy miért emlékszem még mindig arra a Krétakör-előadásra, melyet több mint fél évvel ezelőtt láttam, s utána azt a kérdést is felteszem, hogy ezzel ellentétben miért nem maradt meg egyáltalán a Kiss Csaba által rendezett változata a Sirálynak, akkor csak erre a három szempontra hagyatkozhatok.
De vegyük sorba... A színészek közti személyes kommunikáció ugyan jelen volt a Kiss Csaba rendezte előadásban, azonban korántsem annyira, hogy kellőképpen hatni tudjon rám. Az interaktív kommunikáció a nézők és színészek között? Nos, hála a realista dobozszínház-elméletnek, ez már alapból nehézkes. Hiszen hol vannak a görögök, Artaud, Brecht vagy — hogy közelibb példát említsek — a Krétakör, akik mind arra törekedtek, hogy ez a bizonyos kommunikáció a lehető legnagyobb mértékben jelen legyen egy előadás játszása alatt? Grotowski azt mondja, hogy egy színházi előadás TALÁLKOZÁS kell hogy legyen. És akkor mindenki felteheti magának a kérdést, hogy érezte-e ezt a bizonyos találkozást, miközben a Tamási Áron Színház nagytermében ült és figyelt. Végezetül, de nem utolsósorban: a rendező szándéka, üzenete. Vajon e darab rendezője mit is akart átadni nekünk, nézőknek a Csehov által oly tökéletesen megírt történeten kívül? Mi volt az a plusz, amivel kiegészítette a leírt szöveg felmondását? A jelmez, a díszlet, a hangtechnika? Hiszen ezekből volt bőven. Szépen, ahogy illik: kerti padocska, teniszütők és Arkagyina jelleméhez igazított, jó szabású jelmez. De úgy érzem, hogy mindezek között elveszett a lényeg... Pontosan arra gondolok, hogyan kéne egy rendezés alatt megtalálni mindazt, amit Anton Pavlovics száz éve megfogalmazott, és még mind a mai napig érvényes. Bizony-bizony... Azok a bizonyos örök érvényű dolgok, melyek még most is hitelessé teszik Szophoklész, Shakespeare vagy Brecht műveit.
Hiába próbálom megfejteni, a megoldás számomra még mindig rejtély. Hiába halmozok kérdést kérdésre, nem tudom eldönteni, hogy pontosan hol romlott el a Színház. Hiszen mi csupán azt tapasztalhatjuk, amit elődeink hátrahagytak nekünk... Ebből kell gazdálkodnunk, s megformálnunk magunknak egy olyan színházi mentalitást, amely talán mellőzni fogja a langyos, semmitmondó, esetleg magamutogató előadásokat...
Máthé Kincső