Megijedtem. Hisz nap mint nap ezen az utcán sétálok, rohanok, beszélgetek, telefonálok. Néhányan, akiknek a szemébe néztem, még ismerősöknek is tűntek. Valószínűleg már nagyon sokszor mentünk el egymás mellett, ugyanott.

Egyre jobban lassítottam járásomat, hogy minél több ember tekintetével találkozzam. Sokan zavarba jöttek. Sokan azt hitték, azért bámulom őket, mert ismerősök, és köszöntek. Voltak, akik rám sem néztek, de én biztos voltam abban, hogy észrevettek. Nagyon kevesen adták nekem a tekintetüket, igaz, ők is csak néhány másodpercig, de végül is elkaptam. Valójában sorsokat láttam, így is mondhatjuk.

Emberek, akiknek szeméből sugárzott a közöny. Emberek, akik valósággal menekültek az emberek elől, ingerültek voltak. Voltak, akiknek szeméből a teljesség sugárzott: önelégülten sétáltak. Örültem, hogy még ilyen is van. Sokan pedig szomorúak voltak. Belefáradtak. Például azok is, akik a milliárdokat érő autójukban várták, hogy végre zöld legyen, hogy száguldhassanak a végeérhetetlen munkájuk után. Egy kicsit megöleltem volna mindenkit, hogy lássák: nincsenek egyedül. Szerettem volna segíteni.

Vass Szende