Apám, Schaffhauser Árpád Nagyváradon született, az ő apja, Dezső Budapesten, a nagyapja Bécsben, ahol az ő felesége, a csodaszép Abszalon Mária révén magyar lett a család nyelve, és egyre keletebbre kerültek. 1945 januárjában a tizenhét éves apámat és Dezső nagyapámat partiumi, magyar katolikus létükre németként deportálták az akkor még Magyarországhoz tartozó Nagyváradról a Szovjetunióba, a donbaszi szénmedencébe, ahol nagyapám két éven át, apám egy hónap híján öt évig építette a kommunizmust. Senkitől nem kérdezték, német vagy magyar. Elég volt a német név, és vitték, kellett a munkaerő.

Apám ott ismerte meg anyámat, Brenndörfer Ernát, aki a krizbai édesanyjával, Imre Ilonával természetesen magyarul beszélt. A szász nagyapámról, Brenndörfer Martinról hosszú ideig csak azt tudta nagyanyám, ami a hivatalos okmányokban szerepelt: „ridicat de ruși” – elvitték az oroszok.

Építőtelepen, mezőgazdaságban, szénbányában dolgoztak a szüleim, mind a két nagyapám leírhatatlan körülmények között. Aztán egy kiló hatvan dekával megérkeztem én a sötét, hideg napvilágra a krivojrogi kórházban. Semmi másnak, csak a szerencsének köszönhetem, hogy életben maradtam. A lágerlakók akkor már írhattak haza, dehogyis a valóságról, csak arról, amit engedélyeztek. Így értesíthette apám a szüleit (Dezső nagyapámat súlyos betegen két év után hazaengedték), hogy megszületett Ildikó unokájuk. Négy hónapos koromban feloszlatták a munkatábort és hazaküldtek. 1950 januárjában egy pufajka ujjába dugtak a szüleim s útra keltek. Hazaindultak, de melyik legyen az a haza? Amikor Máramarosnál átlépték a határt, apám úgy döntött, előbb meglátogatja a szüleit Váradon, tájékozódik, azután majd szétnéznek Brassóban is, anyáméknál. És ha semmi jó nem ígérkezik, a németországi kitelepedést választják. Nem tudták, hogy a határokat közben már lezárták, az országot tilos volt elhagyni.

Németországba csak 1991-ben, a rendszerváltás után jutottak el a szüleim, meglátogatták azt az országot, amely miatt teljesen ártatlanul szenvedniük kellett. Kitelepedésre soha nem gondoltak, átélték egyszer a haza elvesztését, abból az érzésből nem kellett több. Apám 1996-ban utazhatott a felmenők névadó városába, a svájci Schaffhausenbe. Dezső nagytatámnak az élete álma volt, hogy eljusson az ottani vízeséshez, de neki ez a látvány soha nem adatott meg.

– Te Schaffhauser vagy, vagy inkább Ildikó? – kérdezték az osztálytársaim.

Német iskolába jártam, de otthon magyarul beszéltünk, s az órák közötti szünetekben Erzsikével (az osztálynaplóban Bayer Elisabeth) ugyancsak magyarul. Búsulni is, vigasztalódni is csak magyarul tudok.

A személyazonosságim szerint nem vagyok sem magyar, sem német, egyszerűen csak román állampolgár. Négy nyelven beszélek, román állampolgárságul még nem.

Schaffhauser Ildikó

A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Múltból jövendőt – Történelem hazulról című kötetből (Sepsiszentgyörgy, 2021, szerkesztette Szekeres Attila). A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.