Kőrösi Csoma Sándor nem csinált nagy ügyet a dologból, szépen megköszönte az égieknek a praktikus csodát és folytatta útját. De megesett, hogy észre sem vette a mirákulumot, annyira belemerült a magyar őshaza holléte fölötti töprengésbe, vagy úgy lefoglalta valamely nyelvészeti probléma vizsgálata.

Ha ő nem is mindig vette észre a vizek szétválását, észrevette egy szemfüles kalmár. S hogy hasznot húzzon belőle, különféle portékákkal megrakott szamarát kötőféken vezetve szorosan Kőrösi Csoma Sándor nyomába szegődött, megspórolva így a révészeknek járó pénzt. Már szép haszonra tett szert ezzel a mesterkedéssel, de nem volt elég neki, még nagyobb nyereségre vágyott.

‒ Beszélni szeretnék veled, ó, vándor! – szólította meg a kalmár Kőrösi Csoma Sándort, mikor ismét egy folyóhoz értek. ‒ Szent ember lehetsz, hogy utad során csodák történnek. Úgy válnak ketté előtted a folyók, mint Mózes előtt egykor a Vörös-tenger.

Kőrösi Csoma Sándor látta már egy ideje a szeme sarkából, hogy valaki a szamarával ott farkal a nyomában, de eddig nem tulajdonított jelentőséget neki. Most jobban megnézte, miféle szerzet, s bár nem tartotta sokra azokat, akik nem a szívükben hordják azt, ami fontos számukra, hanem sok kicsi tárgy képében egy szamár hátára pakolják, mégis válaszolt neki:

‒ Csoda minden ezen a világon, jóember, s azok vagyunk benne mi is. Miért hát épp a folyók viselkedése ragadta meg a figyelmedet?

A kalmár ekkor szaporán mondani kezdte, mit fundált ki szamara vezetése közben. Szép, szép, hogy a víz kettéválásával megspórolható a révdíj, de jóval többet is ki lehetne hozni ebből. Ha például Kőrösi Csoma Sándor a folyón való átkelése után nem folytatná útját, hanem visszamenne, aztán újra átgyalogolna, szóval ide-oda járkálna a kétoldalt meredező vízfalak között, hogy azok még sokáig szétválva maradjanak, akkor egész karavánokat lehetne száraz lábbal átvezetni a folyón, sok pénzt szedve be tőlük. De tovább is van: mindkét parton sátortábort kéne kialakítani a csodára kíváncsiak számára, persze ők is fizetnének a látványosságért. Élelmezésük könnyen megoldható lenne a két függőleges vízfalból kihuzigált halakkal, melyek megsütve nagy felárral árusíthatók, mint eredeti sültcsodák ‒ újabb pénz a házhoz. Ő részéről magára venné a vállalkozás megszervezésének nyűgét, Kőrösi Csoma Sándorra csak a vízfalak közötti jöszmékelés maradna, igazán potomság. A hasznon osztoznának, ajánlotta kegyesen a kalmár, hetven százalék az övé, harminc Kőrösi Csoma Sándoré, na jó, legyen hatvan-negyven az arány, lássa, úriemberrel van dolga.

Kőrösi Csoma Sándor elhűlve hallgatta a sok sületlenséget. Azonnal faképnél hagyta volna a kalmárt, de látta annak szemében a tüzet, ami csak a megszállottakéban lobog. Nem mindig nemes cél táplálja, de akkor is égi tűz visszfénye. Akiben megvan, az nem ismer akadályt, minden erejével kitűzött célja felé tör. Kőrösi Csoma Sándor értékelte az ilyesmit, nem szerette, ha valaki szemében kialszik a tűz. Még akkor sem, ha nem a legnemesebb célokért lobog. Gondolkodott hát egy sort, majd elmesélt valamit.

Nem messze innen, mondta a feszülten figyelő kalmárnak, van egy hely a hegyek között, ahol a föld alatt sok aranyrög található. Nem kell mélyre ásni, egy-két arasznyira csak, s minden harmadik-negyedik lyukból előbukkan a fényes sárga érc. Véletlenül akadt erre a helyre vándorlása közben, más nem tud róla, a legközelebbi falu egynapi járóföldre található. Úgy látja, a kalmárt erősen foglalkoztatják az anyagiak, ezért megmutatja neki a helyet, ha érdekli.

A kalmárt nagyon érdekelte, szemében a tűz még jobban lobogni kezdett. Kőrösi Csoma Sándor folytatta. Jól van, mondta, elviszi arra a helyre, de előbb beszéljenek meg ezt-azt.

Mivel sok ott az arany, hosszú időt igényel, ha mind ki akarja ásni. Ha az összes aranyrögöt  meg akarja találni, élete végéig áskálhat. Ezért jó lenne, ha beszélne a napi járóföldre található falucska lakosaival, lássák el rendszeresen élelemmel. De nehogy aranyröggel fizessen érte, a falusiak ne is tudjanak az aranyról! Megvadítaná őket, talán el is vennék tőle, még az élete is veszélybe kerülhetne. Hanem az élelemért cserébe adogassa oda a szamara hátára pakolt holmikat. Biztosan hasznát veszik az eldugott falu lakosai. Ha elfogy a csereáru, inkább menjen el a szamárral új portékákért, de az aranyhoz ne nyúljon!

A kalmár buzgón bólogatott, máris félteni kezdte a még föld alatt rejtőzködő aranyait. Kőrösi Csoma Sándor ismét gondolkodott egy sort, majd folytatta. Legjobb lesz, mondta, ha az aranylelőhely közelében ás majd egy mély gödröt, abba rejti a sok kicsi lyukból összegyűjtött aranyát. Ahogy beletesz pár aranyrögöt, fedje is be nyomban valamivel, álcázza jól, ne tudja senki, hol a kincs. Így egész életében halmozhatja az aranyat a csak általa ismert helyre. Ha majd érzi, hogy közeleg élete végórája, temesse be jól a gödröt, s még valami növényt is ültethet föléje. Az arany helye így halála után is ismeretlen marad, még holtában is az övé lesz. Közben ne felejtse el betömni a sok kicsi lyukat, melyeket az arany keresésekor vájt, ne jöjjenek rá utólag se, arany után kutakodott ott valaki. Minden lyuk be legyen tömve, ne maradjon likacsos a táj.

A kalmár áhítattal nézett Kőrösi Csoma Sándorra, mint hívő, ha megjelenik neki az Úrangyala, és remegő hangon mondott köszönetet. Azért remegett a hangja, mert már nagyon vágyott az aranylelőhely után, alig várta, hogy áshasson. Megígérte, apróra úgy fog eljárni, ahogy Kőrösi Csoma Sándortól hallotta. Betart mindent, csak menjenek már. El is indultak.

Kőrösi Csoma Sándor nehéz szívvel tért le útjáról, de szeretett segíteni másokon, hát beiktatta ezt a kerülőt. Ellátmányügyben útba ejtették a lelőhelytől napi járóföldre eső falucskát, az ottaniaknak jól jött, hogy időről időre árut cserélhetnek a kalmárral. Miután a lelőhelyre értek, Kőrösi Csoma Sándor magára hagyta a kalmárt, turkáljon kedvére. Az nem kérette magát, ásót vett elő a szamarára pakolt batyuból, s nyomban nekilátott megbolygatni a földet. Arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. Kőrösi Csoma Sándor is örült, hogy ilyen alkalmatosan sikerült elrendezni mindent. Jól járt a kalmár, s jól jártak a falusiak is. Talán még az arany is jól járt. Minek gubbasszon külön-külön, szerteszét a földben, amikor gubbaszthat egy bogban is ugyanott, úgy sokkal jobb. Vagy ki tudja.

Kőrösi Csoma Sándor folytatta útját. Szaporázta a lépést, be kellett hoznia a kiesett időt. De ezután gyakrabban tett kitérőt, hogy ha lehet, révész vigye át a folyón, ne keltsen feltűnést. A vizek szétválása nagy hűhóval jár, fut a nép álmélkodni, félreért mindent. Egy csoda könnyen eltereli a figyelmet a lényegről. A halakat sem kell meghökkenteni sűrűn.