Ebben a városban minden vidéknek számít, ami más, nem ő, nem az ő arculata, nem az ő természete, nem az ő világa. Ráálmodták erre a sziget-nyelvre, a Manhattanre ezeket a nagy, harminc-, nyolcvanemeletes épületóriásokat. Azt, amit a Világkereskedelmi Központ két épületóriásának a megsemmisítése előtt láthattak az akkor erre járók, már csak képekről lehet rekonstruálni. Akkor még monumentálisabb lehetett a látvány. Ám most is, így is az! Az épületóriások tövében skatulya-rendszerességgel kockáznak az utcák. Fentről, a Empire State Building 87. emeletét körbefogó erkélykilátóból nézve: mint vékony szalagok, nyílegyenesen szeldesik fel, helyezik skatulyarendbe az épületeket az utcák. Minden ötödiken oda-vissza forgalom, így is és úgy is, hosszan is és keresztben is, s a közbeesőkön vagy jobbra, vagy balra, csak egy irányban hömpölyög a kocsik rengetege. Onnan, fentről: apró, ujjbegynyi kis mozgó, tömegben sodródó, áramló ,,lények", szinte porszemek. Mint a folyam. Itt, fent fecseg a felszín, ott, lent hallgat a mély. Mert a zúgás csak mint egy általános XXI. századi zaj hallszik ide fel, mint a víz áramlása valahonnan messziről, madártávlatból. És mintha versenyt kapaszkodnának az épületek. Csipkézetesen nyúlnak az égbe! Nem vonalzóval elhatárolva. Az ablakok sora, rengetege! Kezded számolni, és belezavarodsz! És arra gondolsz, ott mindenütt, azok mögött a merev, sorjázó ablaksorok mögött élet van, emberek nyüzsögnek. Megjegyzik a krónikaírók: ,,akkor", azon a szeptemberi napon ,,csak" négy-öt ezer ember volt a két hatalmas épületben. Máskor: 25—30 ezer! Ezrek egy-egy épületben, mely lehet munkahely is, lehet lakóhely is. ,,Fent lakom a 38. emeleten!" Még kimondani is szédület. Nagyközségnyi, városnyi, kis-, közepes és nagyvárosnyi ember csak egy-egy épületben.

És ha lent sétálsz az elegánsan kapaszkodó épületek, az üvegpaloták lábánál, akkor is micsoda látvány! Az üvegfalakban tükröződik az utca! És hömpölyög a tömeg, hömpölyögnek az emberek.

Szinte csoda: ebben a hatalmas áradatban, autók áradatában, emberek áradatában, épületek áradatában rend van. Villognak, végzik feladatukat a jelzőlámpák, türelmesen meg-megáll az áradat, egyet-kettőt továbblép, aztán jön a keresztáradat, az is továbblép egyet-kettőt, és nincsen vég, csak meg-megállás, a hömpölygés folyamatos, végeérhetetlen, mint ahogy a vizek hömpölygése is az! És a gyalogosok áradata is folyamatos, szinte megállíthatatlan. És rend itt is és ott is. Mégsem labirintus ez, hiszen itt el lehet igazodni! Az utcák neve sorjázó számsor, 1-es, 25-ös, 69-es, 112-es utca, a keresztutcák street-ek egyenlő távolságra vannak egymástól, fejben is ki lehet számolni a távolságot, ha valahová el akarsz jutni. Itt a Danaidák nem gabalyodnak bele, nem vesznek bele a saját fonalukba. Ezt a rengeteget az emberi logika állította rendbe, tervezte meg, építette meg, emelte a magasba. Ez New York, ez a modern világ. Melyet most nyugtalanság lep meg, mert hát mi lesz itt, ha összeomlik az a nemcsak kőből-üvegből, hanem benzinből is, elektromos áramból is, s mindenekfölött pénzből, banktőkéből épült, működtetett civilizáció? Ezekben a hónapokban derült, ,,szivárgott" ki, került napfényre, hogy baj van, nagy baj körvonalazódik, mert a pénzlabirintus néha fikció, nincs benne az a vasrend, kőrend, keménységrend, mint ebben a magasba emelt, felhőkbe taszított világban. Itt, a világtőke központjában nyugtalanság ül az emberarcokon. Szoroznak, osztanak, számolnak. És sokan, nagyon sokan, nemcsak a kicsik, a nagyok is félnek. S így hát a labirintus mégis labirintus. Be- és átláthatatlan rejtelem.