Keserű szájízzel ismételgetem a 2021. szeptember 15-én átadott, új ruhába öltöztetett középajtai Benkő József-óvoda és -iskola felszentelésén elhangzott szállóigét: „Aki óvodát/iskolát épít, az a jövőnek épít.” Rá alig két hónapra került terítékre az, amit már egy éve sejtettünk: nevezetesen, hogy a nagyajtai Kriza János Általános Iskola középajtai felső tagozatát készülnek megszüntetni.
Előbb a közösségi portálon folyt a vita, majd a nevelőtanácsi gyűlésen – amelyen én is részt vettem mint vallástanító – elhangzott: nem akarja az igazgató asszony magára vállalni, hogy az ő igazgatósága alatt szűnjön meg osztály/tagozat. Arra a végső döntésre jutottak, miszerint a beiskolázási tervet azonképpen adják le, hogy megmarad a középajtai összevont két osztály (V–VII. és VI–VIII.), és Nagyajtán is összevonják az V–VII. osztályt, és a tanfelügyelőség majd döntsön belátása szerint. Rá nem sokkal tudtam meg, hogy nem ezt határozta a vezetőtanács, hanem hogy az V. és VII. osztályt leköltöztetik Nagyajtára, mert itt ezen osztályokban kevés gyerek van. Halkan jegyzem meg: Középajtán már nagyon régen összevont osztályokban folyik a tanítás, de eddig még senki nem gondolt arra, hogy „gyermekeik érdeke nem azt kívánná-e meg, hogy olyan osztályba járjanak, amelyben csak ők vannak, azaz a tanár figyelme mind rájuk irányul?” Csak most, mert hozzá kell nyúlni a nagyajtai osztályokhoz. Eddig a hiányzó létszámot miklósvári és apácai gyerekekkel pótolták ki, de most ott sincs gyerek. Nosza, akkor ott van Középajta!
Az újságíró megkeresésére azért vállaltam, hogy válaszolok, mert egyrészt látom, az igazságot senki nem írja le, elöljáróink pedig „csak mindent a gyerekek érdekében” című szlogennel takaróznak. Másrészt pedig azért, mert a Háromszék december 14-i, Hova járjanak iskolába a középajtai gyermekek? című cikkben van néhány dolog, amit meg kell magyarázni, s elmondani, hogy mint lelkipásztor ellenzem a felső tagozat megszűnését, mert ha ezeknek a gyerekeknek Nagyajtára kell majd iskolába járniuk, akkor nemcsak az ő életük, de az egész falué is megváltozik. Kimaradnak az álarcosbálok, az évnyitók, évzárók, a színpadi szereplések, amit olyan nagy lelkesedéssel adnak elő a gyerekeink, lelkészi szempontból ellehetetlenül a lelki nevelésük a vallásórák, kátéórák tartása is. Hogy mondja Reményik? Ezek után ezt a verset már hallgatni sem tudjuk.
Adalék az iskolák történetéből: a reformáció után az oktatás éppen olyan fontos volt, mint az evangélium hirdetése. 1776-ban Bécsben alakul meg az első tanítóképző, ahonnan kikerülve a tanító, oskolamester, Magister feladatát a magyar református egyház így fogalmazta meg: emberséges, jó keresztyén embereket nevelni. Már a XVIII. századtól tankötelezettség volt, ami azt jelentette, hogy két osztályt el kellett végezni mindenkinek, ez elegendő volt, hogy alapfokon megtanuljon írni, olvasni, számolni. Minden gyülekezetben volt előbb tanítói parókia, ahol egy nagyobb teremben tanultak a gyerekek, egy másik szobában lakott a tanító a családjával. Később építették ezen épületek mellé az iskolát, ami szintén egy, esetleg két teremből állott ott, ahol a lányokat is oktatták, s e helyen olyan harangozót választottak, aki a lányok oktatásával foglalkozott. Így volt ez Középajtán is, amiről jegyzőkönyv is tanúskodik. Erről így ír Édes anyaföldem! című munkájában Benedek Elek: „Itt most meg kell állítanom a tollamat, hogy mondanivalóm sorrendjét meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amíg eljutok odáig, amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait is.”
Nem később, hanem abban az időben biztosították az iskolák fenntartásához szükséges anyagiakat, földet és erdőt, nemcsak itt, Középajtán, de mindenütt Erdélyben. Nálunk 80 hektár erdő volt az iskola erdeje, amit a mai napig így hívnak, s az idősebbek pontosan tudják a helyét is. (De telekkönyvi szám van még mindig az egyház birtokállási lapján!) Ezt nyilván az egyház adta az 1800-as évek első felében, tehát így kell értelmezni a cikkben „az egyház segítségét”. 1895–1905 között akkori zsinati határozattal adták át az iskolákat a magyar államnak (fenntartás céljából, megmaradva továbbra is a felekezeti jellege, néhol a II. világháború utáni időkig is). Ekkor került majdnem kilencszáz erdélyi iskola a magyar államhoz, aztán jött Trianon… Azt, hogy időközben hogyan változott a népesség, kár taglalni, de az 1902-es névkönyvben 200 tanköteles gyerek volt bejegyezve Középajtán.
Érdemes pár szót szólni az egykori tanítókról és papokról. A tanító a kántori szolgálatot is végezte, s egy könyvből, A tanító kézikönyvéből tanította az I–VI. osztályt. Ellenben volt Középajtán egy pap, Farczádi Józsa János, aki 1794 augusztusában már a faluban szolgált egészen 1820-ban bekövetkezett haláláig. Valószínű, hogy a németországi egyetemeken is járt s ott ismerkedhetett meg a német pedagógiai törekvésekkel, és különösen a Schlez Frigyes János munkásságát választotta példájaként. 1802-ben súlyos családi csapás érte, egyetlen fia halt meg, ettől fogva a népnevelés ügyének szentelte életét. Schlez nyomain egész tantervet állított össze egyháza iskolái számára, kézikönyveket írt e tantervhez és a tanítók számára utasítást. A század elején a Rikán belüli vidék nevelésügye terén szerzett kiváló érdemeket. Ez a vidék az ő népiskolai könyvéből (Kis olvasókönyv, Brassó, 1816) tanult ábécét, és minden bizonnyal sokat használták másik művét, a szintén Brassóban 1817-ben kiadott Oskola vezér, avagy a nevelők s főként az oskola mesterek számára való útmutatást is.
Most, ha valaki azt kérdezi, miért támogatom a szülőket, gyerekeket és a falut, mely harminc éve otthont adott, itt a válasz: nem szabad könnyen lemondani iskolánkról, mert az csak mese, hogy majd ha elegendő gyerek lesz, visszatér a felső tagozat Középajtára. Amiről egyszer önként lemondunk, azt többé nem kapjuk vissza. Ami nagyon elszomorít, hogy mindezért nem szórványban, hanem kilencven százalékban magyar faluban, „egy vérből való Atyafiakkal” kell vitatkozni és küzdeni.
Berszán István középajtai református lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese
