Csodálatos az ember képzelete, agya! Elég, ha behunyom a szemem, máris messzi városok utcáin bandukolok, vagy éppen a bazilikáit, múzeumit nézegetem, vagy az Adria átlátszó zöld vizében szemlélem a tüskés állatokat, melyeknek szúrását egyszer meg is tapasztaltam.
Mégis mostanában, az aggastyánkor küszöbén legtöbbet a szülőfalumba látogatok, s nyáron pandúr-tolvajt játszunk, mezítláb szaladgálva tavasztól késő őszig a felső utcán, a kertek megett, s olykor a Gomoját oldalán. Télen a fakorcsolyáimmal egyensúlyozok az elég meredek szánkópályán a hasonszőrű gyermekekkel együtt.
E képzeletbeli utazáshoz nem szükségesek a lábaim, amelyek mára már lassan olyan gyengék lettek, hogy „még a másvilágra sem tudok átmenni velük”. Csodálatos ajándéka öregkori képzeletünknek, agyunknak, hogy amikor már nem tudunk járni, azok röpke pillanat alatt elrepítenek oda, ahova éppen menni akarunk!
Behunyva a szemem most éppen egy nyolcvan évvel ezelőtti esemény filmjét pörgetem le magam előtt, amelynek helye szintén a szülőfalum.
1942-ben már december közepén hóval köszöntött be a tél, így szép fehér karácsonnyal ünnepelte a falu Jézus Krisztus megszületését. Édesanyám úgy időzítette a kenyérsütés idejét, hogy az karácsony szombatjára essen, mert így egy kemence hevítésével a kenyerek kiszedése után meg tudta sütni a két piros zománcos fazékba tett pusztakalácsot és az egy-egy tepsibe tett diós, illetve mákos kalácsot is. A frissen sült kalács illata betöltötte nemcsak a nyári konyhánkat, ahol a sütőkemence volt, hanem szétáradt az egész udvaron, valami csodálatos ünnepi hangulattal ruházva fel ezt a délelőttöt. (Mintegy fél évszázaddal később, mint körorvost, egy szűk völgyben lévő faluba vittek beteghez. Az egész völgy az említett kalácsillatban úszott. Ekkor is megjelent lelki szemeim előtt gyermekkorom, kalácsot sütő édesanyám, s bizony elsírtam magam.)
A pusztakalács megkóstolására másnap, azaz karácsony első napján került sor, amikor a tejeskávés csészémbe aprítottam annyit, amennyit az öblös csésze megengedett. Kiskanállal szedegettem ki a kávéval átitatott kalácsdarabkákat, majd újra meg újra aprítottam bele, amíg az utolsó kanál kávé is elfogyott. Ennek az íze is örökre megmaradt a számban.
Estefelé aztán Gerő bátyám szánkózni hívott. Nem kellett messze mennünk, mert éppen a mi kapunktól lefelé vált meredekebbé a Nótárus köz, amelyben mi is laktunk, csak kiléptünk, s máris indulhattunk lefelé. Ha jól „ki volt verve a pálya”, egészen a Nótárus közt keresztező Malom közig is eljutottunk. Néhányszor lecsúsztunk, miközben lassan kezdett szürkülödni, s a bátyám azt mondta, menjünk be, mert esetleg már hozhatja az angyal a karácsonyfát. Erre erősen kezdett dobogni a szívem, különösen akkor, amikor a konyhába lépve a szobában csengettyűszót hallottam. Gyorsan a szobaajtóhoz szaladtam, kinyitottam s így megláttam az ágy mögött a szekrény felé siető fehér angyalt. A következő pillanatban nem is tudom, mi történt. Egy pillanatra a szoba másik sarkában lévő karácsonyfa tetején pattogó szikrákat hányó fényszóróra tekintettem, és amikor visszanéztem az angyal felé, már csak a mosolygó arcú édesapámat láttam helyette. „Kár, hogy nem jöttetek hamarabb, ebben a percben ment el a szép fehér ruhás angyal”, mondta édesapám. „De hiszen éppen édesapám mellett ment el, miért nem tartotta vissza egy kicsit?”. „Próbáltam, de nem sikerült, de nem baj, mert itt hagyta a karácsonyfát és az angyalfiát”.
A karácsonyfához mentem, ahol édesanyám és Erzsike néném álltak ugyancsak jókedvűen mosolyogva. A fényszóró az utolsó szikráit szórta, de az ágakon vagy hat-nyolc gyertya égett vékony füstcsíkkal a láng hegyén. Ez a füst a fényszóró füstjével és a zöld fenyő illatával együtt olyan illatkeveréket hozott létre a szobában, amelyet más napokon nem éreztem, és amelyet – akárcsak a kalács illatát – soha nem felejtettem el. Ezek adták e napoknak az eddigi napoktól való eltérését, és nem a karácsonyfa nagysága vagy a pompás díszítése. Mert a karácsonyfa egy közepes méretű fenyőfácska volt, amelyet valahonnan a Görgényi-havasokból hoztak az ott lakók a vásárhelyi piacra. Ott vette meg valamelyik szülőm pár nappal ezelőtt, s rejtegette gondosan előlem. Magával hozta a havasok illatát, tisztaságát, üde zöldjét. A rajta lévő díszítés sem volt olyan pompás, mint amilyeneket most látok a televízió képernyőjén. Néhány bronzzal megfestett dió, pár mosolygós piros alma, házilag készített és csomagolt „szaloncukor”, itt-ott egy-egy nagy hópelyhet megjelenítő vattadarabka, és kész. A fa alatt mindenkinek kis papírzacskóban az ajándék: egy-egy alma, két-három dió és néhány sütemény. Mégis kimondhatatlanul boldog voltam, hogy minket is – engem is – meglátogatott az angyal, akit egy pillanatra láttam is, és jól hallottam, amikor csengettyűszóval távozott. Tehát jó emberek voltak a családom tagjai, és jó gyermek voltam én, hogy kiérdemeltük az angyal látogatását. Gyereki lelkem csordultig telt a boldogsággal!
Ugyanezt az örömet éreztem az iskolában megrendezett ünnepélyen is, ahol minden tanuló kapott egy szerény kis ajándékot barna papírzacskóban. Itt már szavaltak is az iskolások. Ma is emlékszem arra a versre, amelyben Szabolcska Mihály király szeretne lenni e szombati napon, hogy segítsen az elhagyottakon, a sápadozó árvákon.
„Karácsony estéjén / Minden esztendőben / Szeretném, ha király / lehetne belőlem. // Ha nem is, ha nem is valami sokáig / Karácsony szombattól karácsony napjáig. // Minden elhagyottat összegyűjtögetnék / Sápadozó árvát szárnyam alá vennék”.
A másik vers, amire emlékszem, talán a Pósa Lajos verse volt, amelyik a gyermek várakozását mutatja be: „Karácsony, karácsony, /gyönyörű karácsony / érkezésed mindig szívrepesve várom / megtelik a lelkem ünnepi malaszttal/ boldog áhítattal”.
Lehet ennél szebb, a gyermeki lelkeket a szépre, a jóra érzékennyé tevő verseket mondani?
*
Nyolcvan év telt el azóta! A háromszéki születésű édesapámat, az egykori „angyalt” már 58 éve nagyernyei föld „rengeti mélyen”, s én, ernyei születésű hajdani kisgyermek, immár több mint 88 évesen, háromszéki földben készülök megpihenni.
Nem voltak könnyűek az eltelt évek, de szerencsémre lelkemben mindig ott volt az akkor szerzett „ünnepi malaszt”, a „boldog áhítat”, a jóságra való törekvés, hiszen gyermekkoromban erre „érzékenyítettek”. A jót a rossztól való megkülönböztetésre tanítottak, előbbit értékelte is a hitemben élő angyal, akit én láttam, még ha az édesapám fehér lepedőbe burkolt alakja is volt az! (A lepedőt villámgyorsan levette magáról, és boldogan mosolyogva nézett rám, hogy sikerült a szemfényvesztése: megláttatni velem az angyalt!)
Ettől a hittől megfosztani gyermekeinket, azt hiszem, az apagyilkosságnál is nagyobb bűn!
Azóta az emberiség száma meghatványozódott, és lepedőből is sokkal több van, mint akkor volt, de azt hiszem, kevesebb „angyallátás” van, mint amennyi akkor volt! A karácsonyfák is pompásabbak lettek, és az alatta lévő ajándékok már okostelefonok, órák és más drága cuccok formájában kerülnek a fa alá, de vajon, érnek-e annyit, amennyit számomra ért az „áhítattal”, hittel fogadott „angyalfia”?
Én szentül hiszem, hogy mindig mellettem volt az az akkor látott angyal, jófelé irányította életemet, vigyázott rám, mint ama szentképen lévő szárnyas angyal a patak pallóján átmenő kisfiúra. És a kalács illata is mindig elkísért, és a szeretet ünnepére, a szeretet gyakorlására emlékeztetett és emlékeztet.
„Száguldó évek távolából / megérzem néha jószagát: /a tűzhely tájáról elindul / s betölt szívet, betölt szobát. // Lelki kenyér ínség-időkben, / verőfényes vigasztalás. / Pedig tudom, a keze föld már. / És nincsen több keddi kalács”. (Áprily)
Dr. Nagy Lajos
