Minden évben nyáron anya és apa vonattal elvitték fiukat a nagymama házába. Aztán másnap ugyanazzal a vonattal tértek haza. A fiú, amikor felnőtt, azt mondta szüleinek:
– Anya, apa, már megnőttem, idősebb vagyok, mit szólnátok hozzá, ha idén egyedül mennék el a nagymamámhoz?
Rövid beszélgetés után a szülők beleegyeztek. Ott álltak az állomás peronján, a fiúnak elmondták újra és újra, hogy mit csináljon, hogyan viselkedjen, mire a fiú türelmetlenül, már-már idegesen ismételte:
– Igen, igen, tudom, tudom, már százszor elmondtátok...
Közben a vonat indulni készült, és az apa azt mondta a fiának:
– Fiam, ha hirtelen rosszul vagy, vagy félsz, ez neked szól! – és betett valamit a fia zsebébe.
A fiú életében most először ült egyedül a vonatkocsiban, izgatottan, szülők nélkül, kíváncsian nézett ki a vonat ablakán. Körülötte idegenek jöttek-mentek, nyomultak, zajt csaptak, beléptek a kocsiba, ahol ült, kimentek, a jegykezelő megjegyezte, hogy ,,szegény, egyedül van”, valaki még sajnálkozva is nézett rá, és hirtelen a fiú nagyon kényelmetlenül és szomorúan kezdte érezni magát.
Lehajtott fejjel lesüllyedt a szék sarkába, és a könnyek elkezdtek folyni az arcán. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy apja valamit a zsebébe tett. Remegő kézzel tapogatózott, és talált egy darab papírt, amelyre ez volt írva: „Fiam, nyugodj meg. Itt vagyok a vonat utolsó kocsijában!”
Az egész életünk egy hosszú vonatút, melyen néha úgy érezzük, hogy egyedül utazunk. Pedig Isten az utolsó kocsiból figyel és vigyáz ránk! (ismeretlen szerző)
