Az itt élők számára annyira fontos volt, hogy már a 13. században is a patak közelében telepedtek meg a település feltételezetten hányatott sorsú első lakói, akik a feljegyzések szerint a torjai Apor família szolganépeként elmagyarosodott besenyő maradékok voltak, de már keresztények, hiszen első telephelyükre, amit ma is Faluhelyként emlegetnek, a Falu-patak és a Céklás-patak közé építették meg román kori első templomukat. Innen telepedtek át a Falu-patak völgyébe. A helyiek egy faragott kereszttel jelölték meg a romok helyét, „ahonnan soha nem hiányzott a virág”. Van azonban Kővárnak olyan felcseperedő katolikus fiatalsága, akik ezt a szép és nemes feladatot egyfajta lokálpatriotizmusukkal fel tudnák vállalni, hogy továbbra is legyen majd mindig virág az ősi templom helyén.

Kalandozzunk a régmúltban

Orbán Balázs legelőre említi a falu első települését, valamint az ott létező templomromot is (1869). Maradványai a szántással a föld alá kerültek, s csak a  kevert földfelület árulta el az egykori épület helyét. A feltárt romok egy félköríves záródású, egyhajós román stílusú templom maradványai, a hajó falai egyes helyeken elérték az 1,30 méter vastagságot. Hossza kívülről mérve 12 méter, szélessége 7 méter. Belsejében barna, sárga és vörös festésű malterdarabokat találtak, párhuzamos vonalakból álló díszítéssel. Az épület belsejében minden sír feltárásra került, ezek nagy része bolygatott volt, egyesekből csak koponyák kerültek elő: háton fekvő csontváz, gyermekcsontvázak, több porladó csecsemőcsontváz. A román stílusban épült templom korábbi, mint a kilyéni, melynek nyújtott félkörös apszisa volt, építését a 12. század második felére tehetjük, amit a templom formája mellett a koporsó nélküli sírok is bizonyítanak. Már a 13. században elhagyhatták, mert a romokon sem bővítés, sem későbbi átalakítás nyomai nem láthatók, és ismert, hogy templomaikat már a 12. századtól kezdve festették az ittlakók. Lakóházak nem kerültek elő. A hagyomány szerint a lakosok a falut a vízhiány miatt hagyták el, s telepedtek át a szomszédos völgybe, ahol a mai Kővárt alapították. A feltárt templom Háromszék legrégibb kora középkori településeinek egyike – tudtuk meg az ásatások eredményeit összefoglaló dr. Székely Zsolt régésztől.

Időzzünk még egy kicsit a régi dolgoknál. Akármilyen szélsőséges klímájú volt mindig is Kővár vidéke, mégis rendre megtelepedett itt az ember, régi korok, kultúrák jeleit, nyomait hagyta a tájban. Ha itt-ott az eke vasa vagy az alkalmi földmunkák nem hozták volna napfényre a régiségeket, a mai ember sejteni sem merné, hogy a Kászon vizének eléggé magas terasza lakott hely volt több ezer évvel ezelőtt is, pontosabban a csiszolt kőkorszakban és a bronzkorban. Az őskori telep helyét Polyvár néven ismerik a kőváriak, 30 évvel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi múzeum régészei végeztek ott feltáró régészeti ásatásokat. A leletanyag szerint emberek laktak itt akkor is, előkerültek primitív lakásaik, a régészek lapos kőbaltákat, emberi és állati szobrocskákat, állatcsontokat, színezett-díszített cserépedényeket találtak. Előkerült egy festett edénytartó, ami eddig ismeretlen volt erről a vidékről, és kiderült, hogy a település az erősdi kultúrához tartozik. Ugyanezen a helyen megtelepedtek a kora bronzkori kultúra hordozói is, 1912-ben a Nagykert nevű helyen bronzolvasztásra alkalmas tégelyeket is találtak.

Az utolsó szentföldi besenyő hullám

Bizonyára az Aporok fénykorában lehetett az utolsó szentföldi besenyő hullám, abban az időben, amikor a latifundium még a régi magyar királyok uralma alatt élt, és mint egy kis foltocska, amolyan enklávé formájában, nem vármegyei területként jelent meg az 1876 utáni megyésítést követően is Háromszék vármegye térképén. Az egykori besenyők maradéka törökös nyelvét, nomád kultúráját elhagyva eggyé vált az őket körülvevő székely-magyar népességgel. Közel Torjához olyan helyet választottak, ahol erdő ugyan volt, víz is, termőtalaj azonban gyenge – ez a mai Kővár, Szárazpatak s talán Kiskászonnal együtt Kézdiszentlélek északi része.

Megyénk más vidékein is élt besenyő eredetű népesség. Erre utal Sepsiszéken Sepsibesenyő falu, de az erdővidéki Bodos melletti Besenyő-patak is az ő emléküket őrzi. Magyarországon több besenyő nevű település létezik: Heves megyében Besenyőtelek, Gödöllő vidékén Máriabesnyő.

Tudtommal a szentföldi besenyőkről önálló tanulmány nem jelent meg, és talány lenne azt is kérdezni, hogy a keveredett székely-besenyő népesség vajon nyakasabb és makacsabb volt-e, mint a székely, s lehet, hogy a múltban egy keveset bicskásabb is, mint a mai kővári vagy szárazpataki? A sok százados hagyományt sem kell leinteni, mert a falu lakóit besenyő eredetű népekként emlegették a régiek is, akik századokon át kiszolgálták, földjeit-erdőit művelték a hatalmas és vagyonos Apor nemzetségnek. Egyébként a szárazpataki Opra vezetéknevet jelenleg is besenyő eredetűnek mondják a bölcs férfiak. Orbán Balázs, múltunk aprólékos ismerője nagy művében Peselnek néven írta le a falut mint olyan települést, amelynek neve már 1332 óta szerepelt a pápai regestrumokban. Ez a kis település akkor már templomos hely volt, papját pedig Domokosnak hívták. Az irodalom szerint az eredeti Pusulnik falunév feltehetően besenyő vagy talán szláv eredetű szó, és méhest jelentett.

Jómagam igyekeztem sok évvel ezelőtt lehetőleg megbízható személytől lejegyezni a település névváltoztatásának meséjét, ami Bódi Ferenc helybeli igazgató-tanító szerint így hangzott: „A földbirtokos Pótsa családnak két szép lánya volt, Klára és Irma, akiket meghívtak egy budapesti udvari bálba. A bevonuló hajadonokat így jelentette be hangos szóval a lakáj: Pótsa Klára és Irma kisasszonyok, Háromszék vármegye, Peselnek! A vendégek mosolyra fakadtak, a lányok pedig hazatérve meggyőzték apjukat, hogy kérelmezze és változtassa meg a gúnyolódásra okot adó falunevet. A Kővár név helyi adat szerint 1906-ban jelenik meg az állami anyakönyvekben”. Az új helységnév nagyon találó, a teraszos hegyoldalban álló bennvalóikat magas kőfallal vették körül a lakók, s azok úgy néztek-néznek ki, mint megannyi kis kővár.

Vértanú-szobor

Szent Lőrinc könnyei

Éppen házszenteléskor érkeztem a faluba. Szerencsém volt, mert kezet szoríthattam főtisztelendő Varga Rezső lelkészükkel, akit 1995-ben szenteltek pappá Gyulafehérváron, s aki segesvári, zsilvölgyi és gyulafehérvári szolgálat után 2017-ben lett a 960 lelket számláló kővári hívek plébánosa, tiszteletbeli kanonokja. Örömére tehát végre átölelte kisebbik hazája, Háromszék, ahova hazajönni mindig vágyott, ugyanis csernátoninak vallja magát. Második templomunk 2025-ben lesz 200 éves és műemlék – mondta az atya –, lélekben is készülünk és fizikailag is rendezni-tatarozni akarjuk a nagy búcsúra az épületet, ami nálunk augusztus 10-re esik.

Megfelelőbb védőszentet nem is találhattak volna annak idején a templomszentelők – tesszük hozzá mi –, ugyanis Szent Lőrinc diakónus és vértanú, akit izzó rácson égettek meg, a tisztítótűzben szenvedő lelkek, a szegények mellett a tűzzel dolgozók védőszentje is, személye kitartásra, türelemre biztatja a ma élő buzgó katolikus falu népét, s a hívő nép a búcsú napja körül látható augusztusi hullócsillagokat Lőrinc könnyeinek nevezte el. Kővár bejáratánál kis parkban áll a jelképes lángcsóvából kiemelkedő védőszent, Szent Lőrinc vértanú kőből faragott mellszobra, a Kézdiszentkereszten élő Winkler Imre alkotása (2009). Egyfajta emlékhely a templom cinterme is, ahol a Sólyom família családi sírkövén a két világégés áldozatai mellett annak az ártatlanul elhurcolt 32 kővári magyar embernek az emlékét is megörökítették, akik 1944 őszén barcaföldvári és tighinai lágerekben szenvedtek.

Kálváriájuk sok esztendeig tabutéma volt, szenvedéseikről írni, a tragédiára nyilvánosan emlékezni nem lehetett, de még beszélni sem volt szabad róla. Az otthonuktól a legkevésbé távol azok a háromszéki civilek kerültek, akik a mai Moldova Köztársaság területén, Kisinyov és Bender (Tighina) lágereiben kényszerültek rabságuk hosszú éveit tölteni, feltételezzük, hogy erre a sorsra jutottak a kőváriak is. Sajnos, az eseményről még ma sem lehet szóra bírni a kővári embert, miként azt is egy kis félelemmel említik, hogy a faluban nem egy alkalommal megjelent Pusztai Ferenc, az ozsdolai betyár is, akinek testvére és néhány rokona élt ott. Miközben ezeket a sorokat írom, arra gondolok, hogy jó lett volna, ha akadt volna eddig egy olyan írás- és faluszerető, aki egy kis falufüzetbe, könyvecskébe rögzítette volna a település múltját, időközben történt eseményeit is.

A jelen is gyorsítja lépteit

Erről is szó esett a Kelemen Attila falufelelőssel és Baróti Balázs kézdiszentléleki alpolgármesterrel folytatott beszélgetésen. A legfontosabb soron levők a közművek: az ivóvíz- és szenny­vízcsatorna-hálózat maradék nélküli kiépítése, amire megtették a legszükségesebb pályázati lépéseket, és igénybe veszik a Saligny-programot is. Ezt követően távlatilag szándékukban áll folytatni a település bekötő aszfaltozott főútját a Kővár falu déli szélén haladó útszakaszon és a legfontosabb mellékutcákban. A falufelelős hangsúlyozta, eddig sem ült tétlenül a községvezetés, sikerült felújítani és korszerűsíteni az óvodával egybeépült művelődési házat és a Kovács Ferenc pedagógus nevét viselő I–VIII. osztályos iskola épületét. A sikerekre Izsák Áron kisüstijéből koccintottunk, ami tán az egész környék egyik legjobb nedűje.