Sepsiszentgyörgy volt az első megállója annak az irodalmi karavánnak, mely a magyar kultúra napja apropóján egy nagyszerű előadással örvendezteti meg Székelyföld irodalom- és színházkedvelő közönségét. Bogdán Zsolt kolozsvári színművész Bartis Attila novelláin alapuló egyéni előadása után mindegyik helyszínen tartanak közönségtalálkozót is, mely során Juhász Anna budapesti irodalmár faggatja az írót és a színészt.
Az Amikor című egyéni produkció Bogdán Zsolt első olyan munkája, amelyet egészen egyedül készített, amelynek ő a szerkesztője, rendezője, előadója, díszlet- és jelmeztervezője is. Az előadás a marosvásárhelyi Spektrum Színház produkciója, a Gyulai Várszínházban mutatták be 2020. augusztus 2-án.
A sepsiszentgyörgyi közönség tudja már, hogy az UNITER-, Jászai Mari- és Kiváló Művész díjas színművész fellépései élményszámba mennek, nem volt meglepő tehát, hogy sokkal többen megnézték volna az előadást, mint ahányan befértek a Kónya Ádám Művelődési Ház előadótermébe kedd délután. És valószínűleg még sokkal többen tolongtak volna a bejáratnál, ha Bogdán Zsolt vagy Bartis Attila fotójával hirdetik az előadást, ami sokkal helyénvalóbb lett volna, hisz ez az irodalmi est valójában nem Juhász Annáról szól.
A színpadon egy ócska szekrény és más szedett-vedett tárgyak, anyagok, mintha egy árvíz maradványait látná az ember, melyeket tűzhely alakban helyeztek el. Agyagdarabok, száraz kórók, korhadt deszkák, összegyűrt papírok, kövek, üvegcserepek, egy széttépett nejlonlepedő foszlányai... Madárcsicsergés, kutyaugatás, aztán egy repülőgép motorzúgása. Gyermekkorunk álomvilága és a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar közösségének állandó fenyegetettségérzése. Tökéletes környezet Bartis Attila történeteihez, melyek úgy bomolnak ki és borulnak virágba előttünk, hogy alig tudjuk követni az elhangzottakat. Időnként nevetünk, máskor megdöbbenünk vagy elérzékenyülünk, de olyan lendületes a tempó, hogy nem tudjuk tetten érni a bűvész trükkjeit. Csupán a díszletek rakoncátlankodása zökkent ki néha, ez is csak azért, mert drukkolunk az előadónak, nem szeretnénk, hogy ő kizökkenjen. A sok kellék minden bizonnyal színesebbé, látványosabbá teszi a produkciót, talán a színészt is segíti abban, hogy megjegyezze ezt a rengeteg szöveget, néhol mégis felmerül bennünk, hogy vajon milyen lenne az előadás e sok kacat nélkül? Mert valójában a színész szemében, hangjában, gesztusaiban elevenedik meg Bartis Attila jellegzetes világa, az ő jelenléte teszi élővé és felejthetetlenné ezt az egykori marosvásárhelyi történetekből összegyúrt előadást.
Károly, avagy az irodalom története, Bohumil, avagy a kenyérmorzsák története, Engelhard, avagy a fotográfia története, A vámos és az Úristen, valamint A magyar nyelv története című novellák hangzanak el, elevenedtek meg a művelődési ház aprócska színpadán, de ezeknél sokkal több volt, amit láttunk, hallottunk. Két kiváló művész csodálatos párbeszéde volt, mely rengeteg érzést felkavart bennünk, visszaröpített az átkos időszakába, aztán rádöbbentett, hogy mennyi mindentől megfoszt bennünket ez a rendíthetetlenül múló idő. Katartikus élményben volt részünk.
Juhász Annának sem volt könnyű elindítania az előadás utáni beszélgetést. Elsőként a József Attila-, Márai Sándor- és Magyarország Babérkoszorúja díjas Bartis Attilát szólította meg, aki elmondta: valószínűtlen volt itt ülni a teremben és egy másik ember szájából hallani a saját mondatait majdnem ugyanúgy, ahogy egykor neki megjelentek. Mert nagy kérdés, hogy mennyire a sajátjai ezek a szövegek, egyre inkább az a meggyőződése, hogy alkotásaink – történjenek azok magányosan vagy közönség előtt – nem kizárólag a mi érdemeink. „A felelősség mindenképpen a miénk, de valójában átfolyik rajtunk valami, ami nálunk nagyobb. Persze az is kivételes helyzet, hogy mindez általunk történhet meg” – fogalmazott. Mint mondta, egész más volt itthon, Erdélyben látni ezt az előadást, mint Gyulán, a bemutatón.
Bogdán Zsolt elmondta, hogy pár évvel ezelőtt az interneten fedezte fel Bartis Attila novelláit, melyek utána hosszú ideig „nem hagyták békén”, olyannyira, hogy fel is olvasott belőlük a barátainak, akik nagyon jól fogadták ezeket. Nemcsak nevettek, hanem a fordulatokat is vették. „Színe-visszája szövegek ezek. Amikor az ember fókuszálni kezd, és úgy érzi, hogy már látja a lényeget, akkor rögtön kifordul, és az ellenkezőjét mutatja. Rendkívül szép írások, költészet van bennük, nem egyszerű történetmesélésről van szó. Ezért nagyon nehéz volt megtalálni, hogy miként lehet színpadra alkalmazni őket” – fogalmazott. A legegyszerűbb az lett volna, ha kivetített volna a háttérre néhány Bartis Attila képet, ő pedig az előtérben felolvasta volna a novellákat, hisz most divat a felolvasószínház, de ő szeretett volna többet kihozni ezekből. Emiatt is félt belevágni a munkába, de végül Török István barátja ösztönzésére mégiscsak rászánta magát. Mint mesélte, kezdetben mindenféle tervei voltak, de nem akarta megadni magát neki a szöveg, csak akkor tudott megszületni az előadás, amikor egészen rábízta magát a szerzőre. „Hagyni kell, hogy a szöveg kinője magát. Ha nem fojtod meg, ha nem locsolod agyon, ha nem teszed ki a tűző napfényre, egyszer csak elkezd nőni benned. Ha azután résen vagy, tetten tudod érni ezt a növekedést. A végén egy kicsit megmetszed, és kész” – mondta lelkesen, és mi nevettünk, de közben éreztük, hogy valóban kemény küzdelmek árán jött létre ez a produkció.
„A szülőföld mindenkinek szülőföld, az anyanyelv is mindenkinek az, de néha az az érzésem, hogy vannak a világon erősebb helyek vagy korok, ahol valahogy nagyobb a nyomás, és ezért az átlagnál egy picit jobban beléd ivódnak. Erdély ilyen hely, talán azért, mert itt nem evidencia az anyanyelv, itt naponta megkérdőjelezik azt” – vallotta Bartis Attila, hozzátéve, hogy őt máig az erdélyisége határozza meg, ebből táplálkozik, amikor ír. Végül mosolyogva mondta, hogy érti a koncepciót, mégis nagyon nehéz volt megküzdenie azzal előadás közben, hogy az ő arcképe látható a színész pólóján.
