A hátizsák a lényeg, arra tessék figyelni, a többi, az körítés. Körítés, de még mindig ez a sepsiszentgyörgyi piac kilencvenháromból, rendes serpenyővel, nyüzsgéssel, faládákkal, helyi termelőkkel, és ahol országszinten a pletykák szerint akkor is a legdrágábban lehetett mindenhez hozzájutni – csakhogy a miénk...
Be sem fejezem a gondolatot, s szembetalálom magam Boldizsár úrral a régi Szemerja negyedi szerkesztőség közelében, újra csak köszönünk, mint szokás szerint évek óta, és megy mindenki a maga dolgára. Ezúttal viszont megállít a piacos kép kapcsán, csak néhány szóra, hogy mikor már elvtárs nincs, s ő különben sem volt elvtársa senkinek, sem ismerőse, sem boldog őse, s a kilencvenes évek elején sem ült be a katolikus templom első soraiba, mint az aktivisták zöme, s egyetlen politikai tömörülés szenvedélyes szimpatizánsává sem alakult, de még egykor az ötvenes években mégis belekavarodott az elvtársak közé, mégpedig föld- és állatösszeíróként, nem mondhatja, hogy feltétlenül ő kollektivizált volna, de amúgy összeírni küldték vidékre. S boldog, hogy újra láthatja azt a mentő hátizsákot, mely a megszólalásig olyan volt, mint a képemen látható vásárlóé, s még a pantalló és a zakó is. Mert első két alkalommal is aktatáskával indult neki állatot, földet számolni. S akár furcsállotta, akár nem, még a legközelebbi ismerősei is elfordultak az új pantallós, aktatáskás Boldizsártól, akit nem ilyennek ismertek, s arra harmadik alkalomra eszébe jutott a pincében heverő zsák, mely megszólalásig olyan, mint a képen látható vásárlóé, s melybe kényelmesen belefért az aktatáskája, s persze priccses nadrágot húzott hozzá, s volt ezúttal, ki szóba állt vele, s még valami statisztika is kikerekedett estére. Tartott is néhány napig a számolás, majd visszavitt mindent aktatáskástul, priccses nadrágostul a pincébe, s szépen, halkan abbahagyta aktatologató karrierjét. A részletekre nem tért ki, csak arra, hogy azóta sem lett elvtársa senkinek.
Abban az időben még az induló Európai Idő is kért egy-egy fotósorozatot. S mi mást tudtam volna, mint egy ellenfényes aktatáskás ragyogó ugrást, melyből ömlik a pénz a környékre. Mellesleg volt egy ilyen ábrándom. Gondoltam, ez még a Boldizsár úr eseténél is többet ér, kértem modellnek barátomat, ki üzletember nem volt, de játékból kedvemért egy ötlépcsős öltönyös, nyakkendős, nyitott aktatáskás ugrást kipróbált, de a pénzszórást kihagytuk a képből. A hetilap örömmel elfogadta a sorozatot, s mondták, hogy készítsek még ilyeneket, akár ugrálással, akár ugrás nélkül, hiszen aktuális dolgokról beszélünk. S én aztán még készítettem ilyeneket.
