Egy budapesti levéllel kezdődik, ami 1942 nyarán kelt.
,,Kedveseink! Először is értesítelek arról, hogy az általatok kért írógépet postára is tettük. Gondolom, hogy megfelel a követelményeknek, és eredményesen tudjátok használni úgy hivatalos, mint magáncélra. Itt is sokan vásárolnak írógépet, főleg tisztviselők, tanárok, akinek igen sokat könnyít munkájukon. Az írógép márkája Diplomat, száma 3/291550, ára 448 pengő, így a küldött 500 pengőből futotta postaköltségre is. Ha megkaptátok, írjatok rögtön, hogy nyugodt legyek a sorsát illetően. Máskülönben jól vagyunk, de várjuk, hogy minél hamarabb élvezzük a szabadság nyújtotta örömöket. A rokonok is mind jól vannak. A szabadság ideje alatt részletesebben fogunk írni, addig is kívánjuk mindannyiotok részére a legjobbakat. Sok szeretettel gondolunk rátok, csókolunk:
Irma és Tibor.”
Tibor nagybátyám levelének keltezésekor egyéves sem voltam, de 1904-ben született édesapám – aki Oroszhegy községben tanítóskodott (a székelykeresztúri képzőben végzett 1922-ben) – nagyon megörvendett az írógépnek. De nem sokat használhatta, mert 1944 májusában megkapta a behívót a háborút vesztett, visszavonuló magyar hadseregbe. Hadifogságba esett mint szakaszparancsnok, zászlósi ranggal, és csak két év után szabadult. Tanítói munkásságát 1947-ben kezdte újra Oroszhegy községben, ám onnan kiemelték, és előbb Székelyudvarhelyre helyezték át rajoni tanfelügyelőnek, majd Szentkeresztbányára, az ottani magyar nyelvű fémipari szakiskolába nevezték ki tanügyi igazgatónak a kommunista párt nemrég hatalomra került potentátjai. Az öntödei és kohász szakmát tanuló székely fiataloknak azonban hamar befellegzett, mert Brassóba kerültek, ahol akkor csak román nyelven folytathatták...
Az írógép pedig a Szovjetunióból való hazatérés után sem szabadult ki a ruhásszekrényből, ahol egy tiszta munkaruhába (salopétának hívtuk) csomagolva várta a jobb időket. Édesapám törvénytisztelő emberként szigorúan megtiltotta, hogy bárkinek is szóljunk a létezéséről, pedig a negyvenes-ötvenes években nagyon sokat nyomorogtunk – édesanyám éjjel-nappal hajtotta a varrógépét, sokszor csak azért énekelve, hogy ébren maradjon (még diáklányoknak is dolgozott, olcsón persze) –, habár lett volna a szülőfalumban is olyan értelmiségi (jegyző, pap, tanító), aki megvette volna. De megtartottuk. S habár jómagam már fiatalon beleszerettem az újságírásba – annak dacára, hogy minden írógépet be kellett jelenteni a pártbizottságnál, a rendőrségen vagy a Securitatén –, csak édesapám halála után mertem elővenni a miénket a szekrény mélyéről, hogy kicsit gyakoroljak vele. A szentkeresztbányai rendőrség tudott róla, a meglepetés akkor ért, amikor Sepsiszentgyörgyre költöztünk: egy volt öntödei munkatársam, Táncos Miklós volt az, akinél minden év decemberében jelentkeznem kellett a rendőrségen az írógépemmel, hogy lediktáljon nekem néhány bizarr román mondatot, és meggyőződjön arról, hogy öntödei lakatos létemre, a faliújság felelőseként nem cseréltem le a betűit, jeleit...
Aztán jött az 1989-es rendszerváltás, amivel egyszer s remélhetőleg mindenkorra megszabadultam az írógép-bejelentési kötelezettségtől. Azóta is használom kedves Diplomatomat!
Ferenczy L. Tibor
