Rövidre szabott életében korán dolgoznia kellett, fizikai munkát végzett, iskoláit a magánfelkészülés pótolta, az így szerzett műveltsége tette lehetővé újságírói, majd irodalmi munkásságát. Két ismertebb regényét kiadták magyar nyelven is, sorozatban jelent meg a Dal a tűzpiros virágról (1905), ebből jegyzeteltem egyetemista koromban. Másik regényét, a Menekülést nem ismerem.

„...az embereknek, akik egyszer találkoztak és kitárták egymásnak lelküket, olyan nehéz mindörökre elválni... különösen a nőnek. És azért olyan szilárd az első szerelem, mert azt már óhajtva várjuk, arról ábrándozunk és álmodozunk, és az, mint a lencse, magába gyűjt minden sugarat, s beleégeti emlékét a lelkünkbe...”
Igen, általában így van, én még hozzátenném, hogy valóban hatalmas élmény, amikor először fedezzük fel, hogy a másik nemmel való találkozás erős vonzásában fajunk szaporodásra kész állapota jelentkezik.

„...a megbocsátás és kiengesztelődés sokkal, sokkal hatalmasabb erő az életben, mint a bosszú.” Tisztelt olvasóm, élted-e meg azt a nem mindennapi állapotot és hangulatot, ami nem az „örök haragra” ítéli dühödet valaki ellen, hanem a kölcsönös kimagyarázást választja? Ezt követően olyan napsugaras boldogság vesz birtokába, aminek párja ritkán adatik meg az életben.

„... a szerelem nem csak ölelés és csók és az érzések tavaszi mámora, hanem a léleknek csendes boldogsága...”

Valóban, és amit még hozzátennék: csak ezzel a megerősítéssel lehet és marad tartós és örök emlék. E kétségtelen igazságról jegyzi meg: „Csak akkor szép a szerelem, amikor még nincs kielégítve...” Mindannyian tudjuk, mit kell ez alatt érteni. Ha nagyon józan és gúnyos lennék, azt mondanám, hogy igen, ez a csapda csattanója. De inkább hagyjuk meg a tartósan szépet...