A sportkommentátor jóvoltából elképzelhettük, hogy milyen színű fellépő ruhákban pompáznak a jégre suhanó versenyzők. Részletesen, tetőtől talpig leírta a felvonuló színskála minden árnyalatát. Ezek után mindenkinek a saját fantáziájára volt bízva, hogy miként látja azt, amit lát. Csak halvány álmainkban remélhettük, hogy egyszer talán mi is majd színesben látunk… És lőn.

Ma már elképzelni is nehéz, hogy nem volt mindig így. Mint ahogyan azt is, hogy egyetlen tévékészülék jutott az egész családnak. Az is igaz, nem kellett azon vitatkozni, hogy ki mit akar nézni, nem kellett a végtelenségig nyomogatni egy távirányító gombjait, nem volt túl nagy a választék. Pontosabban semmilyen választék nem volt, egy adó, és slussz! Arra is csak bizonyos napokon, órákban volt érdemes rákapcsolni. Mégis, az ősrégi, fekete-fehéret mutató készülékek megtették a magukét. Ugyanazt a filmet, szombat esti sorozatot, vasárnapi magazinműsort nézte a család apraja-nagyja. Együtt.

A vasárnapi ebéd után mindenki lehuppant a megszokott helyére, és már csak azt kellett leosztani, hogy aznap ki fordít a szudéta német nagymamának. Tizenhat évesen költözött ide a szüleivel, majd férjhez ment, és sosem tudott megtanulni rendesen románul. Magyarul is nagyon mókásan beszélt, sokat szórakoztunk rajta, de ő sosem haragudott. Haláláig csupa derű volt, és isteni kuglófokat sütött. Gyakran ezeket majszolgattuk tévénézés közben vasárnaponként, és fordítottunk neki. Néha megfeledkeztünk róla, olyankor diszkréten jelezte, hogy nem érti, miről van szó. Jó hangulatú vasárnap délutánok voltak, egy kis tévékészülék előtt. Mindenki együtt, ugyanazt néztük, és közben mi is kommentáltunk egymás szavába vágva.

Sokszor próbálkoztam és próbálkozom a mai napig azzal a kuglófrecepttel, nem mondom, hogy nekem rosszul sikerül, de valahogy mégsem az igazi. Lehet, hogy csak azok a vasárnap délutánok teszik, hogy nem ugyanolyan. Emlékszem arra az ízvilágra, és az elképzelt színekre. Egy semmi kis tévé előtt, fekete-fehéret nézve.