Kollektivizálás

Édesanyám tanítónő volt egy székely faluban. Emlékszem, hogy hungarocell-lapokból kalákában vágták a betűket, amelyekből majd a pártunkat éltető jelszavak készültek a falu kertjeire. Még most is előttem van a „Szavazz a NAP-ra”. És megvan az apám által barkácsolt trafó, amellyel a betűket kivágták.

A kollektivizálás alatt a tantestület a helyi kultúrotthonban műsorokkal buzdított, megbélyegezve az ellenszegülőket: „…is lopott, meglopta a hagymaföldet, kiszedte a nagy fejeket. Uzsedáre, uzsedó.” Gondolom, értik, mekkora lelkesedéssel tették ezt. De ha valaki nem vesz részt, egyik napról a másikra munkahely nélkül marad.

Albérletben laktunk a falu „keresztmámijánál”. Egyedül élt, valamikor nagygazda volt, most meg kulák. Nagyon sok család hívta meg kereszt­anyának, innen a neve. Nem volt hajlandó belépni a kollektív gazdaságba (eredeti szocialista MTSZ). Jöttek az aktivisták győzködni. Sokszor bevitték a kultúrotthonba vagy az iskolába. Egész éjjel, néha napokig ott tartották. Ő konokul kitartott. A kamrában volt egy kasnak nevezett nagyobb láda. Ott tartotta a tyúkoknak a gabonát. Sokszor abba bújt be, hogy ne találjanak rá. A kamrából ugyan fel lehetett menni a padlásra is, de az nem volt jó hely, ott is megkeresték.

Apám a vasútállomáson dolgozott. Őt is behívatták, hogy győzze meg „keresztmámit”, ellenkező esetben számíthat arra, hogy nem lesz munkahelye. Végül „keresztmámi” csak nem állt be a kollektívbe, és apámnak is megmaradt a munkahelye...

Az 50-es évek végén a szüleim építkezésbe fogtak. Apám parkettezni akarta a szobák padlóját, de a parkettezés „úri csökevénynek” számított, ezért a rajoni párttitkár jóváhagyásával tudott csak parkettát beszerezni a csíkszentkirályi gyárból. Lehet, hogy kenőpénzre is szükség volt, de ezt nem részletezte. Egyébként ezekről a dolgokról nem beszélt, de ugyanabban a szobában aludtunk, és amikor esténként anyámmal beszélgettek, mi is hallottuk.

A ház sarkára egy villanyégőt szereltetett fel, amely az udvart világította volna meg. Pár nap múlva megjelent a községi milicista, hogy azonnal szerelje le. Nem volt apelláta, ha nem szereli le, lekapcsolják az áramot...

Végre – sok utánajárás, egy halom kérdőív kitöltése és nyilatkozat aláírása után – megvan a jóváhagyás, hogy az öcsém házasságot köthet egy „idegen” (magyar) állampolgárral. Megterítve szépen az asztal. Minden rendben, de az utolsó pillanatban veszi észre az apám, hogy a vázákban a virágcsokrok piros-fehér-zöld színösszetételben vannak. Gyorsan átrendezni a csokrokat, míg valaki észrevenné...
 

Hazafias munka

Az egyetem elvégzése után Ditróba helyeztek ki mint fizikatanárt az ottani középiskolába. Mindenkit kihelyeztek valahová. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki saját magának keressen munkahelyet. Legjobb esetben párttitkári jóváhagyással áthelyezhettek más munkahelyre. Működött a kontraszelekció, az irányított népességcsere.

Az iskolában hivatalosan elsősorban a pionír- és KISZ-tevékenység, az úgynevezett hazafias munka volt a fő feladatunk, és csak azután a tanítás. Gyakorlatilag fordítva cselekedtünk, az előbbieket valahogy kipipáltuk, és tanítottunk, neveltünk legjobb tudásunk szerint. Munkakörünkbe tartoztak az úgynevezett szülői lektorátusok is, amikor a szülőknek tartottunk „tudományos” ismertetőket. Itt azért nem tehettünk bármit, nem tudhattuk, hogy van-e beépített ember. A színvonalra jellemző a következő eset: fizikát tanítottunk, a téma a radioaktivitás. A téma adott, nem mi választottuk. Az egyik szülő jelentkezik, hogy ezt ő tudja, hogy mi az: „az, amikor Péter János végigjárja a falut, hogy beszedje a rádióelőfizetési díjakat”.

Vasárnapra kötelező tevékenységeket kellett szervezni, ellensúlyozni a hagyományos hittanórákat. Ez abban állt, hogy bementünk vasárnap az iskolába, és az ablakból néztük, ahogy a diákjaink bevonultak az út túloldalán levő templomba. Esetleg közben még lejátszottunk egypár sakkpartit.

Úgynevezett „kalákát” szerveztünk, vagyis hetente egy-egy kollégánál összeültünk, aki a szakmájának megfelelő témából előadást tartott. Közben megittunk egy-két pohár bort, egy „nyekezolt” (inka kávéból főzött és kávéként fogyasztott löttyöt). Emlékszem, az első előadás témája a vásárhelyi találkozó volt, én a relativitáselméletről beszéltem egyik alkalommal. Ez is csak addig tartott, amíg a milícia érdeklődni nem kezdett, hogy mi is történik ezeken a találkozókon. Az egyik legnagyobb baj az volt, hogy néhány ilyen találkozón a helyi katolikus pap is részt vett. Amikor egyik kollégánk a „Magyar Köztársaságban” részt vett Illyés Gyula temetésén, ami miatt hazajövetele után börtönbe is zárták, az egyik bűne a kalákán való részvétel volt, habár egyik találkozón sem vett részt.

Beadtuk a kérést útlevélre, egy magyarországi látogatásra. Az öcsém már ott lakott, oda házasodott, így volt némi esélyünk a jóváhagyásra. (Akkor senkinek sem volt útlevele. Azt minden esetben igényelni kellett, amelyet néha jóvá is hagytak. A visszaérkezés után három napra az úti okmányt le kellett adni a milícia útlevélosztályán.) A kérés beadása után pár nappal meglátogatott a helyi milicista, hogy tájékozódjon, javasolhatja-e az útlevél kiadását. 4×4 méteres szoba-konyha-fürdőszoba összkomfortos lakásunk konyhaszekrényének tetején volt két hangszóró egy lemezjátszóhoz csatlakoztatva. „Ugye, hogy az egy klímaberendezés?” – kérdezi, bizonyítva a tájékozottságát.
 

Élet a Leninben

Sepsiszentgyörgyön felépítettek egy gépgyárat. Fizikust kerestek. Megszülettek a gyerekek, visszaminősítették a ditrói középiskolát. Kaptunk az alkalmon, fél év alatt sikerült megszerezni a Hargita és Kovászna megyei pártvezetők jóváhagyását a költözéshez.

A Lenin negyedben kaptunk egy háromszobás lakást. Nemrég kezdték építeni a negyedet, a sár térdig ér. Amikor munkába mentem, a tömbházból kilépve egy-egy műanyag zacskót húztam a cipőmre, amelyet a vashíd lábánál leszedtem, és egy kővel megnyomtattam, hogy visszafelé még felhasználhassam. Meg kellett becsülni, mert nem kaptunk másikat. Ha kimostuk, még fel lehetett használni.

Habár a tervben benne volt, a tömbházba nem vezették be a gázt, valahol máshelyt volt rá nagyobb szükség. Mint tömbházfelelős kihallgatást kértem a megyei első titkárnál egy, a tömbházban lakók által is aláírt reklamációval. Jóváhagyták. Talán azért, mert nem kértük a bekötést, hanem egy emberként követeltük. Egyik szomszédunk a két tömbház közötti törmeléken rakott tűzön készítette az ebédjét. Lefényképeztem és csatoltam a kéréshez.

De nem messze tőlünk az egyik utcasarkon a Szakács-üzletben még banánt is tudtunk venni, sőt, egy alkalommal még egy kiló húst is kaptunk.

Habár a gépgyárba szolgálati érdekből kaptam áthelyezést, amely azzal is járt, hogy a feleségemnek is biztosítanak munkahelyet, a következő tíz évben évről évre mindig csak ideiglenes tanári állást sikerült kapni, végigjárva a város majd mindenik iskoláját. Az alkalmazáshoz minden évben szükség volt mind a Hargita, mind a Kovászna megyei főtanfelügyelő jóváhagyására. Sokat szobroztunk a főtanfelügyelők előszobáiban. Egy alkalommal segített az apósom által levágott bárány is.

Közben gyakoroltuk a sorban állást. Próbáltuk beszerezni az alapélelmiszereket, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem éheztünk, de sok mindent megettünk. Sokat segített a falusi háttér.
 

Kötelező pityókaszedés

A tanév mindig pityókaszedéssel kezdődött. És egy egész heti pityókaszedés után a hétvégén rendezett „termésnapok” valamelyikén hajnali öt órakor hosszú sort álltunk, hogy két zsák pityókát vegyünk.

A gyerekeket mindig ki kellett vinni pityókát szedni, függetlenül az időjárástól. Esett az eső, a gyerekek a fa alatt. A buszok elmentek, gyalog nem lehetett hazamenni. Jönnek az elvtársak ellenőrzésbe. Számonkérik, miért nem szedik a gyerekek a pityókát. Megkérdik: az ön gyereke itt van? – Hát hogy lenne itt ilyen időben? – Hát ezért nem szedik a pityókát... Hívják a buszokat, a gyerekeket hazaviszik. Nagyon félnek a tömeges ellenkezéstől. De semmi baj, majd egyenként leszámolnak.

A gyári alkalmazottaknak is ki kellett venniük a részüket a pityóka szedéséből. Reggelente autóbuszok indultak a gyárkaputól. Mindig be volt osztva valaki a „teszától” (adminisztratív személyzet), aki az akció sikerességért felelt. Egyik alkalommal rám került a sor. Kimentünk a dálnoki tetőre, szép idő volt, szedtük a pityókát. Addig szokássá vált, hogy először „exportra szedték” a pityókát. Vagyis mindenki megtöltötte a magával vitt szatyrot és lerakta a csomó köré. Ekkor értettem meg, hogy miért vannak önként jelentkezők a pityóka szedésére. Dél felé megjelenik két civil és három milicista. Kezdik vizsgálni a csomók közti tele szatyrokat. Ez azért már sok volt. Szóltam az egyik civilnek, hogy amíg a milicisták itt vannak, nem fogjuk a pityókát szedni, mert nem vagyunk rabok. Egypáran, akik közelebb voltak, meghallották, és nem telt bele pár perc, mindenki abbahagyta a szedést. Egy kicsit megszeppentem, de már nem volt visszaút. Végül a milicisták eltakarodtak a civilekkel együtt, felszedtük a pityókát és hazamentünk a szatyrainkkal. Én nem mertem pityókát vinni. A következő nap jelenésem volt az igazgatónál. Maradjunk annyiban, hogy nem dicsért meg, de többet nem küldtek pityókát szedni.
 

Gépgyári történetek

Valamiért késett a fizetés. Az embereknek már kezdett elegük lenni. Először halkan, majd eléggé hangosan kezdtek elégedetlenkedni ahhoz, hogy felhallatsszon az elvtársakhoz is. Meg is jelentek a megyei pártbizottság elvtársai, hogy rendet tegyenek. Meg is kapták a bűnösöket, a főnököket. Azért van az elégedetlenség, mert a főnökök nem magyarázták meg világosan az alkalmazottaknak, hogy miképpen is számolják ki a fizetéseket. Összegyűjtik a főnököket fejtágítóra, ahol a főkönyvelő vért izzadva próbálja elmagyarázni. Senki sem figyel rá. Utána teszt következik. Én egy fiktív laboratóriumi vizsgálati jegyzőkönyvet írok a tesztre, pedig a válaszokat is lediktálják. Nem kérték számon.

A másik ok az alkalmazottak elégedetlenségére, hogy a főnökök nem ismerik a munkásosztály tagjainak a munkáját. Hetente egyszer leküldenek a termelésbe, hogy együtt dolgozzunk a termelési vonalakon dolgozó „proletárokkal”, de senki sem tudja, mihez kezdjen velünk, aktatologatókkal. Ha a munkavédelmist a gép mellé teszik, a következő nap megbünteti a mestert, hogy az előző nap nem tartotta be a munkavédelmi szabályokat, amikor felkészületlenül a gépek közé engedte. Pár hónap alatt kifulladt az akció. Közben kiderült az is, hogy az aktatologatásnak is van értelme. A sürgős elemzéssel a következő napig kellett várni.

A laborban magyar és román címkéket ragasztottam ki. Nem tetszettek a „csetecse”- (minőség-ellenőrző osztály) főnöknek kinevezett szebeni őrnagynak, és utasított a levételükre. Nem vettem le, nem erőltette. De a piros-fehér-zöld keret kiverte a biztosítékot. Nem volt szándékos – úgy látszik, működött a tudatalatti.

(folytatjuk)

Szakács Béla