Ennek oka az eddigitől eltérő gondolkodásmód és írás volt, a versekből kisugárzó hit, hogy a költészet, a vers, a szavak súlyánál fogva bele tud szólani – és bele is kell szólnia – egy emberi közösség, a kisebbségi magyarság sorsába. Délceg termet, dús, fekete hullámos haj, férfias arc, átható tekintet sugározta azt a fiatalos erőt, tartást, emberi méltóságot, amely szinte élete végéig elkísérte. Amikor megszólalt, minden szava a helyén volt, halkan, finoman fejezte ki véleményét, megdönthetetlen érveket hozva fel.

Aztán 1968-ban, az ország új területi felosztásakor a frissen alakult Kovászna megye Sepsiszentgyörgyön megjelenő újságához vitte be őket Dali Sándor frissen kinevezett főszerkesztő, Árpádot mint rovatvezetőt, Erzsébetet mint korrektort. A Megyei Tükör nevet nyert laphoz sebtében összetoborzott lelkes fiatal szerkesztői gárda világmegváltó gondolatokkal kezdett munkához, amely azonban néhány év alatt elszállt, és a szerkesztői gárda egy része is kiábrándultan szétszéledt az országban, később a világban. Farkas Árpád maradt.

Siménfalván született 1944. április 3-án, s bár szülei Székelyudvarhelyre költöztek, gyermekéveit a két nagyszülői faluban: Székelyszentmiklóson és Siménfalván töltötte. Későbbi költészetére nézve meghatározó évek voltak ezek, mert itt ivódott bele a természet szeretete, a földműves emberek szokásainak megismerése, munkájuk megbecsülése. Tanúja lett annak a szenvedésnek is, amikor a „mezőgazdaság szocialista átalakításakor” előbb mint kulákokat fosztották ki a két nagyapát, később a közös gazdaságba beállítva egy tollvonással elvették minden birtokukat.

Aztán már meglett férfiként – haza-hazajárva – végignézi az egykor módos székely falucska pusztulását: „kiröppen a falu a világhuzatba, / felszállnak aludttej kövek, / léckerítésre húzott cserépedények tovaszállnak / csak az anyóka elárvult szívdobogása / dörömböli belül a házat”. Pedig „a századvég háromszor annyi gyermeket küldött a világba, mennyi most lakja”, írja később, majd gyönyörű hasonlatokkal mutatja be, hogy mi lett az egykori szorgalmas falusi asszonyból, miután elvették mindenüket. „...És látom székelyszentmiklósi nagyanyámat a küszöbön üldögélni pléh tányérral az ölében. A hajdani tüsténtgazdaasszonyt, kinek tyúkhúslevese aranykarikáit elirigyelhette a felkelő nap, sültjétől, mártásaitól könyökig maszatosak voltak víg unokák, s cukorzománccal ragyogó kürtőskalácsainál nem húzhatott drágább karperecet maga Dárius sem”.

Székelyudvarhelyen végzi a középiskoláit 1957–61 között, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar szakán szerez egyetemi diplomát. Kolozsvári léte alatt tagja lett a Gaál Gábor irodalmi körnek. Ez idő alatt írásai jelennek meg az Utunkban, a Korunkban és az Ifjúmunkásban. De ittléte alatt ismerkedett meg az állambiztonsági szervekkel is, akik házkutatást tartottak nála és két évig megvonták a közlési jogát...

1968-ban megjelenik az első verseskötete, a Másnapos ének, a következő évben a Megyei Tükörnél dolgozó költők munkásságát bemutató Kapuállító antológia közöl műveiből. 1971-ben, négy év újságíróskodás után az ízig-vérig rendszerhez hű Hajdú Győző szerkesztette marosvásárhelyi Igaz Szóhoz szerződött, hogy több köze legyen a versíráshoz, mint az újságírósághoz. Ebben az évben jelent meg a hírnevét igazán meghozó Jegenyekör című kötete Plugor Sándor grafikusművész illusztrációival. Harmadik verseskönyvét Alagutak a hóban címmel 1979-ben adják ki. Ezt hosszú csend követi, 1983-ban Asszonyidő címmel publicisztikai kötete jelent meg. 1989-ben Bolhalakodalom című gyermekverskötetét olvashattuk, amely másodkiadást is megért. Közben román költőktől három fordításkötete is megjelent. Munkássága elismeréseként 1985-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját.

Az Igaz Szónál eltöltött időről így vall: „a létnek ez értelmet adott, de kenyeret annál kevesebbet... De ama disznófejű nagyúr kegyeit nem kerestem”. Pedig az időközben négytagúra növekedett család olykor megélhetési gondokkal is küzdött! Ő azonban ment a maga kiszabta útján, glosszáiban, esszéiben, „szisszeneteiben”, tárcáiban, ritkán vele vagy maga készíttette interjúiban írta meg véleményét a korszak eseményeiről, már-már a költészet nyelvén. Sütő András szerint: „Drámai módon ábrázolta az erdélyi magyartalanítás néma rettenetét, Dsida Psalmus Hungaricusa után a méltó folytatás szenvedélyével és tündökletes esztétikai gazdagságával”.

Magyar költőként és mint Kós Károly transzilván világlátásával rokon lélek, mindent megtesz a „testvérnépek részéről” jövő jó szóért, kézfogásért... „Én mindig azoknak a pártján álltam, akik megpróbálták magukban megfogalmazni a szabadság távoli eszményképét is, a szabadság távoli csillagképeire is tudtak nézni”. Keresi a különböző népek barátságának jeleit. Észrevesz, s glosszáiban, esszéiben üdvözöl, elejébe megy minden apró ilyen természetű gesztusnak. Megállapítja: „Európa-szerte nincs költészet, amely annyi órát virrasztott volna azért, hogy népét testvérnéppel megértésközelbe hozza, amely oly gyors parolával csapott volna vissza a testvérszellem felényújtott tenyerébe, mint a romániai magyar”. De kíméletlenül tollhegyre veszi – a tőle megszokott finom iróniával vagy férfias keménységgel – ennek ellentéteit is. Az úzvölgyi temetőfoglalás kapcsán hangzott el a jajkiáltásnak tűnő vers: „Ne játsszatok a csontjainkkal, / Elherdáljátok végül őket / hiába hívom ezer éve, / értük a székely temetőket”. De írt ilyeneket a diktatúra idején is, amikor az erdélyi magyarság a túléléséhez hasonló mondatokat keresve igyekezett átvészelni annak szorítását. Számos külföldi útja alkalmával is azt kereste, ami minket, erdélyi magyarokat az illető országhoz kapcsol.

Nem repatriált, pedig ha valakinek lett volna oka, neki igazán lett volna. Csak vegetálásra elég félnormás fizetés, állandó megfigyelés, állandó nyomásgyakorolás, hogy másokhoz hasonlóan ő is írjon „dicsőítő éneket a Kárpátok Géniuszáról”. Ezt nem tette meg, világítótoronyként itthon maradt, de volt bátorsága „orra bukva az avaron / a veszélyt megkeresni”, fogadni az erdélyi kultúra iránt érdeklődő külföldieket, elbeszélgetni velük a maga őszinte módján. Ilia Mihály, Kovács István, Rosonczy Ildikó, Utassy József, Oláh István, Mezei Katalin, Ablonczy László, Nagy Gáspár, Annus József, Szakolczai, Pálffy, dr. Püski Sándor és felesége, Ilus néni, Nagy László, Kormos István, Kiss Ferenc és még sok jelentős személy kereste meg őt, a „vidéki poétát”, aki szülőföldjén maradva hűséges mer maradni a nemzeti hagyományokhoz és e hagyományokban élve mer vallani „kora embereinek félelméről, iszonyatáról, veszélyérzetéről, ugyanakkor a reményéről, talpraállásáról, otthonteremtő csakazértiséről is”.

Mert ezt meg tudta és meg merte költői nyelven írni, ezért vándorolt hozzá annyi híres személyiség, akik közül csak azokat soroltam fel, akik hirtelen eszembe jutottak, akiket hozzám is elhozott a rétyi Antos-kúriába, ahol a rendelő és a lakásunk volt, mintegy „fogadást adva” nálunk (ahogy ő mondta a rá jellemző kissé ironikus-önironikus szelíd humorával). Ha nyár volt, kimentünk a Rétyi Nyírbe, még jobban elbújva a szolgálatos szemek és fülek elől, ahol csak mi, háziak hallgattuk, hogy miről is folyik az okos társalgás.

Az 1989. utáni változás után az immár Látó névvel és új főszerkesztővel működő lap munkatársa maradt. 1993-tól a Háromszék főszerkesztője lesz egészen 2010-ben történő nyugdíjba vonulásáig, de azután is tovább dolgozik mint a szombati, Hétvége lapszám szerkesztője, igen magasra emelve e kis vidéki lap színvonalát. 2012-ben Válogatott versek kötete jelent meg. Az Anyaország számos kitüntetésben részesítette: 1993-ban József Attila-díjat, 2002-ben a Balassi Emlékkardot, 2016-ban a Magyarország Babérkoszorúja díjat, 2018-ban Kossuth-díjat kapott. 2019-ben Sepsiszentgyörgy önkormányzata Pro Urbe díjban részesítette. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának is.

Közben én is – hetvenévesen nyugdíjba vonulva – írogatni kezdtem, sok írásomat éppen az ő szombati számában jelentettem meg, így évtizedes kapcsolatunk továbbra is megmaradt, talán még erősödött is. Mindig ünnepnek számítottak a vele töltött órák. Csodáltam a tökéletes fogalmazását, tisztánlátását, bátor kiállását. Mindig biztattam, hogy írjon többet, mire a válasz az volt: ő már megírta, amit kellett. Nem hittem el, mert többre tartottam! Az alkalomadtán, hol itt, hol ott megjelent kis prózai írásai egy részét elolvastam, másik része el sem jutott hozzám. S most, miután a halála előtt négy nappal monumentális könyvét, a Nem ilyen lovat akartam címűt dedikálva elküldte nekem, és én éjt nappá téve elolvastam – sokszor megállva, mert a szemembe tóduló könnyek miatt nem tudtam olvasni, hiszen sajnos időközben ő elhunyt –, beismerem: igaza volt. Mindent megírt, ami az utóbbi hetven-nyolcvan évben velünk megtörtént. Ha lenne olyan mérleg, amely lemérné az írott szavak, mondatok fajsúlyát, bizony, a Farkas Árpád írásait tartalmazó serpenyő nagyon elékelő helyen állna meg, megjelölve az utolsó fél évszázad egyik legjelentősebb irodalmi teljesítményét. Nagy költő és író volt! Boldog vagyok, hogy családommal több mint fél évszázadon át élvezhettük a barátságát.

Dr. Nagy Lajos