Zsír, liszt és szilvaíz. Ezért igazán kár annyit vesződni. Tisztítani a hájat, letépni a hártyát, aztán darálni. És azt a húsdaráló sem viszi ám olyan könnyen, tiszta zsír, elvégre. Nem beszélve arról, hogy utána egy órát kell mosni azt is, amíg valahogy megszabadulsz tőle. Melegíteni a vizet, míg jó forró lesz, másként le sem oldja a zsírt. S ez még mind semmi, mert csak most jutsz el oda, hogy megvan a zsiradék. Ebből még nincs tészta.
Kálmán olyan őszinte felháborodással ostorozta az asztalra kitett hájas tésztát, mintha nem az lett volna az egyetlen sütemény a tányérban, az egyetlen dolog otthon nála, a téli konyhában, ami valamelyest mégiscsak emlékeztetni kívánt: ünnep van, óesztendőt búcsúztat, új évet köszönt a világ, kissé távolabb, a nagyvárosban ilyenkor már petárdák robbannak, tűzijáték fénye villan, poharak koccannak össze, jókedv és nevetés mindenütt. A téli konyhában azonban semmi sem emlékeztetett a világraszóló dínomdánomra, a tűz csöndesen pattogott, a kályha alatt ölnyi fa, tetején kis lábas, de az is üres, talán csak annyi, hogy a rádió az ilyentájt, délután megszokott interjúk helyett kabarét sugárzott, no meg az asztal közepén levő fehér tányérba felhalmozott sütemények jelezték, hogy amúgy különleges nap lenne a mai.
Pedig Kálmán nem volt mindig ilyen visszahúzódó, sőt. Fiatalabb korában igencsak szerette az életet, villanyszerelőként dolgozott a műanyaggyárban a közeli városban, a munka nem ölte meg, naphosszat lehetett lógni, sörözni, mulatni a cimborákkal. Ivott is eleget, különféle történetek keringtek róla a faluban arról, hogy mennyit el bír fogyasztani, meg aztán az a mondata is híressé vált, amikor az Aranyhal vendéglőben négy sört rendelt egyszerre, mondván, túl sok rumot ivott, hátha sikerülne így kijózanodni. Aztán a gyár bezárt, a cimborák eltűntek, felszívódtak, ki családot alapított, ki elvándorolt, olyan is akadt, akit idejekorán kellett a temetőbe kísérni, Kálmán pedig magára maradt, se munkahely, se család, hazaköltözött hát szülőfalujába, s miután szülei elhunytak, egyedül lakott a házban, gazdálkodott, alkalmi munkát vállalt, várta a nyugdíjat. De addig még sok van, s újabban elég sokat betegeskedett is, nemrég kórházba került.
Ezért is gondolt arra, hogy jó lesz Kálmánt meglátogatni, biztosan örül majd, hiszen gyermekkorában is sokszor volt náluk, gyakran kínálta őt nápolyi szelettel, ami akkoriban igencsak ritkaságnak számított, rengeteg mesét tudott. Azért is kedvelte Kálmánt, mert bár jóval idősebb volt, engedte, hogy tegezzék. De legtöbbet mégiscsak az nyomott a latban, hogy meglehetősen eredeti gondolatai, elméletei voltak a világ dolgairól, bármire terelődjék a beszélgetés fonala, Kálmán ahhoz hozzá tudott szólni. Azt is teljes meggyőződéssel állította például, hogy az egész forradalom orosz titkosszolgálati akció volt, mindent a ruszkik találtak ki és hajtottak végre, amikor látták, hogy bedőlhet a rendszerük, maguk álltak a folyamat élére, és azóta is ők irányítják az országot. Ez csak mese, hogy integrálódunk mi az Európai Unióba, majd, ha az oroszok engedik, akkor – figyelmeztetett gyakorta. Attól sem jött zavarba, hogy 2007-ben valóban felvették Romániát az EU-ba – nehogy a végén kiderüljön: az uniót is Moszkvából irányítják, kongatta meg a vészharangot.
– Oldalast sütök vacsorára, hozok majd le a padlásról – magyarázta Kálmán, amikor az üres lábasra tévedő kérdő tekintetét elkapta –, az lesz az ünnepi étel. No meg a hájas tészta, Erzsike néni hozta még tegnap, tudod, aki a Felszegen lakik, én nem tudom, mit foglalkozik ilyen hülyeségekkel, ’sze már járni is alig tud. Úgyis hoznak neki az unokái mindenfélét, ma már nem nagy kunszt, minden cukrászdában van százféle torta, sütemény, hajítják utánad, csak pénzed legyen. S akkor ez itt még boldogtalankodik a hájas tésztájával. El is mesélte, mennyit vesződik vele. Mert a hájat, miután nagy nehezen megtisztítottad s ledaráltad, még össze kell keverni a liszttel, s azt jól eldolgozni, habosra keverni. S a java csak ekkor jön: mert a tésztát csak ekkor kezded el készíteni, jól összegyúrod, dagasztod, míg hólyagos lesz, aztán erre szépen rákened a hájjal összekevert lisztet. S hiába hinnéd ezek után, hogy kész, végeztél, teheted be sütni, egy fenét: következik a nyújtás, pihentetés, nyújtás, pihentetés, nem is emlékszem, hányszor, ettől lesz leveles. Mintha az a levél olyan fontos volna...
Sokat, rengeteget mondott még Kálmán, míg ő szép csendben egymás után falta fel a hájas tésztát. Azért azok a levelek mégiscsak érnek valamit, egészen különleges élmény az, amikor a kissé ropogós, de mégis omlós tésztába harap az ember, meg aztán a zsír, amiről Kálmán beszélt, egyáltalán nem érződik, inkább csak sejteni lehet, hogy van benne, attól oly porhanyó, hogy olvad szét az ember szájában, az a kis szilvalekvár pedig ízt, nevetést csempész a komoly, szolid, ünnepélyes étekbe. Még hogy nem éri meg ezzel vesződni – már-már vitába kívánt szállni Kálmánnal, de aztán meggondolta magát.
Kálmán ugyanis most éppen a rákkutatásról tartott kiselőadást. Hogy szerinte ez is csak olyan, mint annak idején a tuberkulózis. Elvisz az elején pár tízezer embert, de előbb-utóbb csak megtalálják az ellenszerét. Mert most már nagyon fejlődik a gyógyszertudomány. Olyan újabb és újabb szereket találnak ki, hogy mellékhatásuk sincs. Neki is azt mondta az orvos, fél évet, évet bírja még a szervezete. Nehogy már addig ne találják fel a megfelelő gyógyszert a tüdőrákra!
Ekkor érezte azt, hogy talán igaza lehet Kálmánnak, valóban nem kéne ennyit vesződni a hájas tésztával, szépek ugyan azok a levelek, de lám, milyen könnyen megakadnak az ember torkán…
