Szomorúan követi a fejleményeket, ám igazán akkor döbbent meg, amikor bekövetkezett a tragédia. A szépséges Szilvia hegymászás közben a Bucsecs-hegységben meghalt, ez volt a tragédiára utaló első mondat. Később elolvasott mindent, amire csak rábukkant, fényképek, mozgóképek sokaságát nézte. És furcsamód, minél többet keres­gélt, annál többet talált: főképp magáról Szilviáról, közösségi oldalán megosztott gondolatai­ról, vágyairól, életéről. Meglepte őszintesége, nyíltsága, bejegyzéseiben nyoma sem volt a szokványos magamutogatásnak. Minden helyszínről írt, s ahol az elmúlt években megfordult, telefonjával filmecskéket, amolyan képes helyszíni tudósításokat készített, és különös történetecskéi egy gyermeki tisztaságú, a világra folyamatosan rácsodálkozó lélekre vallottak. Ezzel szemben a szikár híradások így hangzottak: egy brassói tapasztalt hegymászónő harmincnyolcadik születésnapján, január 12-én életét vesztette, miközben egyedül mászott a Bucsecs-hegység egyik szakadékvölgyében.

Mi és miért történhetett? – mindig kereste e kérdésre a választ, amikor hegyekhez kötődő emberekkel baj történt. A magasságok megrögzött, ám távoli szemlélőjeként ugyanis megérintették a hegyekhez kötődő emberek, mérhetetlenül tisztelte őket. Most arra is gondolt, ugyan miért indult el egyedül, amikor pontosan tudhatta, hogy az nem csak kockázatos, hanem életveszélyes?

Lapozgatott tehát Silvia Murgescu – mert így hívják a szerencsétlenül járt hegymászót – közösségi oldalán, és számos kérdésére választ is talált. Kiderült, utolsó magashegyi útjára társat is keresett, ám nem talált. Valóban nagy tudású, igen tehetséges, lelkes, másokat is ösztönző hegymászó volt, aki távközlési mérnökként angol és francia nyelven szak- és szépirodalmat egyaránt olvasott – erre az adalékra személyes blogján (silvique.ro) bukkant –, csakhogy az is kiderült, hogy a híradások átsiklottak egy kulcsfontosságú történésen. A lány ugyanis 2018-ban sziklamászás közben súlyos balesetet szenvedett, ezt követően koponyaműtéten esett át. Lassan és nehezen épült fel, újra meg kellett tanulnia járni, beszélni, mindent elölről kellett kezdenie. De nem adta fel, lépésről lépésre haladt, fejlődött, s újabban egyre gyakrabban viszonyította magát egykori önmagához, ahhoz az egykori hegymászóhoz, aki rendkívüli teljesítményével valóban elismerést szerzett, ismerték, szerették. Ugyan már nem lehetett az, aki balesete előtt volt, mégis, minden idegszálával, minden erejével azért küzdött, hogy visszaszerezze önmagát. „A régi énem a példaképem” – írta egy tavaly októberi bejegyzésében. Szilvia folyamatosan tanulmányozta hegymászói múltjáról szóló írásait, s egyre jobban vonzódott azokhoz a rendkívül veszélyes, ám annál intenzívebb élményt nyújtó magashegyi utakhoz, amikor csak egyedül, társ nélkül mászik. Ahogy a hegyi emberek fogalmaznak, „szólóban” kívánt elindulni.

Mi történhetett azon a végzetes napon? Megtalálta Szilvia utolsó bejegyzéseit, megrázó képeket és rövid, telefonnal filmezett videókat. Kiderült, még mielőtt 12-én bekövetkezett volna a szerencsétlenség, január 7-én is elment ugyanoda, a Caraiman hegytömb oldalában lévő szakadékvölgybe. Nézegette a lány képes naplóját, s megborzongott. Térképrészleteket, majd néhány másodperces felvételeket látott útjának helyszíneiről. Látta, amint hajnalban gyalogol az erdőben egyedül, még sötétben. Aztán amikor a sziklák között mászik, egyre magasabbra, hóban, jégben. S ezekről, mint filmecskéiben mindig, egy őszinte, kedves hang mesél, olykor tétovázva, bizonytalankodva, de mindig elbűvölő rajongással. Mintha nem is létezne félelem, mintha nem is létezne halál. Rácsodálkozik mindenre: éppen kisüt a nap, aztán beborul, kavarognak a felhők, ám ha sikerül a felhők fölé kerülnie, bizonyosan újra megpillanthatja az ég kékjét… Akkor még visszatért, de álma nem hagyta nyugodni, pár nap múlva, a születésnapján újra elindult, egyedül ismét. Ment ismét felfelé, hiszen mindig csak felfelé törekedett, felfelé tekintett. Már nagyon magasan járt, közeledett az engesztelést jelentő céljához, amikor bekövetkezett az utolsó lépés. Esélytelenül nagyot zuhant, fák állították meg, alig megközelíthető helyen azo­nosították.

Sokat töprengett Szilvia sorsán. Egy elmosódott fényképen még a lány is kivehető volt, piros kabátjában, abban a testhelyzetben, ahogy meghalt. Azon gondolkodott, ezúttal is rögzített vajon kis filmecskét? Vajon miről beszélhetett utolsó felvételein? Vajon mire gondolhatott, volt-e ideje egyál­talán valamire is gondolni a zuhanás előtt? És zuhanás közben? Egy hasonló téli balesetet túlélő hegymászó később azt írta, zuhanáskor már mindegy, olyan magas ilyenkor az adrenalinszint, hogy semmit nem érez már, amikor földet ér az ember…

Nézi tehát, ahogy a helikopter közeledik a Caraiman hegytömb havas, félelmetes falaihoz. Február 1. van, szélcsend – a hegyimentők január 13-a óta várják ezt a szélcsendes napot. A levegőben álló gépmadárból hárman ereszkednek alá, majd elkezdik a test kiemelését. Nehéz percek, órák, aztán újra repül a helikopter, eközben Szilvia, a régi önmagát konokul és mindvégig bizakodva kereső Szilvia örökre elhagyja imádott, életet és halált egy­aránt jelentő hegyeit…