Sokan gondolkodnak ma így, őket a jelöltek külön erre a célra szánt fogásokkal próbálják majd rávenni, mégis mozduljanak ki otthonukból, és lehetőleg rájuk adják voksukat, ne menjen az kárba — mintha emígy nem ugyanaz lenne sokszor az eredmény.

No de mást juttatott eszembe a szomszédasszony kifakadása. Ő most minden további nélkül megteheti, hogy nem vesz részt a választáson, otthon ül, és megnéz egy filmet a tévében, sétál egyet a városban vagy a mezőn, beszélget egyet leányaival, és fütyül az egész színjátékra, melyet politikának nevezünk. Számára a rendszerváltás e formában hozta el a szabadságot. Szabadságot mondtam, a passzivitáshoz való jogot ugyanis szintén ki kellett vívni, ezt ma sokan első hallásra nem is értik.

Még az ántivilágban történt, az akkori egyetlen párt 99,99 százalékos győzelmeinek idején, hogy választások napján késő este tértem vissza vidékről, s urnazárás előtt fél órával toppantam be a körzeti irodára, hogy szavazatomat leadjam. A bizottsági tag, aki kezelésbe vett, mielőtt kikereste volna nevem a jegyzékben, hogy aláírásommal tanúsítsam, én voltam az, és nem más, előbb egy külön listát szedett elő, s azon kihúzta a nevem.

A feketelista volt, a külön névjegyzék, amit azokról készítettek, akik nem szavaztak, hogy aztán a megfelelő szervek ,,utánanézzenek", miért is tagadták meg a delikvensek a részvételt, esetleg miért szabotálják minden idők ,,legsokoldalúbban fejlett" demokráciájának működését.

Magyarán, nem elmenni szavazni egyenértékű lehetett adott estben egy önfeljelentéssel, az ellenzéki érzelem bevallásával, amiért már szankció is járt.

Azok az idők elmúltak, az ötvenszázalékos vagy azt sem elérő részvételi arányok idején a szomszédasszony és társai minden következmény nélkül otthon maradhatnak a választások napján.

Persze, aktív beállítottságúként nem értek egyet velük, ha kérdik, kimondottan tanácsolom, hogy ne tegyék, de legalább a feketelistára nem kerülnek fel érte, és az is valami, bár nem sok.