Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták. A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:
– Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?
Azt felelték neki:
– Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!
Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:
– Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertemben!
Mikor a király ezt meghallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:
– Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!
A kertész elsápadt, és így felelt:
– Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?
A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:
– Én vagyok a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben?! Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!
Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe.
Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:
– Ti szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!
És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingózni a kalapjára, de az olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.
A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.
A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok között és kacagott.
Mintha ragyogó tavasz lett volna. A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük és kacagott. Akkor egyszerre a nagy havas hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába. Mennyezetes ágyához száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával. Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyílnak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei...
