Egy nagy zsák száraz lebbencset visz ki magával a pásztor ember a pusztára tavaszon, kihajtáskor. Annak elégnek kell lennie a késő őszi szétverésig. Azt a száraz tésztát megfőzi a kondérban a pásztor kútvízzel, kolompért aprít belé, zsírozót hasogat belé, jó nagy marék paprikával megpirítja a tüzes lebbencslevest. Bojtárgyerek korában kezd el a lebbencsen élni, meg nem unja fehérhajú számadó gazda korára se.
A lebbencsleves melegség, erő, egészség. Az Isten áldása a lebbencsleves.
Most pedig hallgassátok meg a Mátyás király esetét a lebbenccsel.
Mikor még fiatal király volt Mátyás király, felöltözött parasztnak, meg akarta ismerni a népet.
Jártában-keltében elérkezett Mátyás király egy szép nagy pusztára. Ott legeltette a birkát egy öreg juhász gazda a három bojtárjával. Éppen a früstökhöz akartak nyúlni, mikor a tűz mellé toppan rongyos szűrben egy szegény vándorló legény. Tisztességgel köszön a pásztoroknak:
– Jó reggelt kívánok kendteknek, kedves egészségükre az éjszakai nyugodalmat!
Az öreg gazda mindjárt megkérdezte:
– Nem ehetnél öcsém?
– Kétszer se kérdje gazd­uram – azt mondja a vándorlegény –, mert egyszerre megmondhatom, hogy leszaladt a nyál a nyelvemen ennek a levesnek a jó szagára.
– Ülj le hát te is, öcsém, lakjál jól Isten nevében!
Kihoztak a kunyhóból még egy kis széket, leültették a legényt a bojtárok közé, adtak a kezébe neki is egy hosszú nyelű vaskanalat. Mert ezen formán eszik a lebbencset a pásztorok, kis székeken körös-körül ülve a kondért. Hát amint a vándorlegény egypárszor megmártja a vaskanalat a lebbencsben, nagyot koppint az öklére a maga kanalával az öreg számadó.
– Aztán miért kaptam én ezt, gazduram?
– Mért kaptad, öcsém? Hogy ne nyúlj a kondérba előre, mindig csak a többivel egyszerre!
Jól van, esznek tovább. Egyszer csak az öreg számadó még sajgatósabbat koppint a vaskanalával a vendégnek az öklére. Hűnye a boldogját, felrántja az öklét a legény a szájához, megfújkálja.
– Hát ezt meg mért kaptam, gazduram?
– Ezt csak azért, öcsém, tudd meg, sose nyúljál más elébe, csak magad elébe nyúlkálj a kondérba.
Akkor a vándorló legény feláll a kisszékről, lehajítja a rongyos szűrt, ott áll aranyban-gyémántban.
– Tudjátok meg, emberek, én vagyok Mátyás király.
Hát a szegény pásztor mind térdre borult előtte, most már irgalom, kegyelem, felséges királyunk!
Mátyás király meg csak mosolygott:
– Keljetek fel, jó pásztorok, nincs harag. Kend meg, gazduram, feljön velem evvel a vaskanállal Buda várába. De aztán mind a nagyuraknak a kezére csapkodjon kend, mert az is mind előre nyúlkál a tálba, meg mind szereti a másik orra elől elkapkodni a falatot.
Így is lett, tudjuk, a lebbencs törvényeivel uralkodott azok közt a haramia nagyurak közt Mátyás király.