Milyen volt Farkas Árpád lányának lenni? – szegezte a kérdést Benedek-Huszár János Farkas Rékának. Egyértelmű válasz nem volt: hol jó, hol rossz, hol könnyű, hol nehéz. Gyereknevelés a szó szoros értelmében nem volt – mindig azt mondta, nem kell nevelni a gyereket, mert az nő magától is –, de azért komoly elvárásait és értékítéletét gyerekeibe ültette. Az viszont elmondható, hogy élményt jelentett környezetében felnőni. Természetes volt, hogy a gyerekszobába Kányádi Sándor nyit be, az asztalnál Szilágyi Domokos vagy Sütő András ül, vagy hogy a ház urai nincsenek otthon, csak vendégeik. „Az igazság, hogy ebbe a nagy sodrásba mi gyermekként bele-belecsöppentünk, de részesei nem voltunk. Én nem emlékszem, hogy miről beszélgettek, miről volt szó; egyfolytában szó volt valamiről. Hogy ők miket beszélgettek, hogyan váltották vagy nem váltották meg a világot, nem tudom. Már nagyobbként, kamaszként, a nyolcvanas évek sötétségére, bezártságára és a bennem növekvő, lehallgatásoktól való állandó félelemre emlékszem. Mert hát azt tudtuk, hogy lehallgatnak, az nyilvánvaló volt. Álmodtam olyat, hogy éjszaka jöttek és elvitték anyámat és apámat. Ez nem történt meg, csak ott volt az én gyermeki agyamban. Nagyon nehéz időszak volt ez a 80-as évek nagyon sok szempontból” – idézte fel az emlékeket Farkas Réka.

Hogy édesapja vagy az általa megismert teremtő óriások hatása volt-e, de – mindannak ellenére, hogy valószínűleg minden kamasz ír verset – ő sosem próbálta, hogy a pályán kövesse: ha az ember tisztában van azzal, hogy leg­alább olyant nem tudna alkotni, mint az előtte járó, akkor minek erőltetni?

Az unokának már egyszerűbb volt. A ház nyüzsgése alábbhagyott, költőnk is másképp lobogott, mint egykor, a három lány unoka akár azt is megengedhette magának, hogy – az akkor még létező – pocakján egyszerre doboljon, és ő hősiesen bírta. Hajlott arra is, hogy Ágnes unokája verseit elolvassa, s nem ódzkodott, hogy angol szavakkal és bizonyos szubkulturális utalásokkal telespékelt verseket megpróbáljon megérteni és átérezni, ha pedig úgy vélte, kicsi terelgetés nem ártana, nem ítéletet mondott, hanem csendes útmutatásként könyvet adott kezébe.

Ágnes sosem érezte, hogy Farkas Árpád árnyéka valahogy rávetült volna. Gyakrabban publikált Magyarországon, mint itthon, ott pedig a Farkas Árpád neve nem forgott akkoriban annyira közszájon, ráadásul a vezetéknév is más, nem tudatosult bennük, hogy közük lenne egymáshoz. „Én azt hiszem, hogy már Kolozsváron lettem Farkas Árpád unokája, addig csak Kali Ágnes voltam. Soha nem éreztem, hogy az Árpád neve lenyomná a vállaimat. Nem tudom, hogy ha Farkas Ágnes néven publikáltam volna, mi lett volna, de ez így szerencsésebb felállás volt. Irodalmi barátok tudtunk maradni” – fogalmazott a fiatal alkotó.

Réka, ha költőként nem is, de némi vargabetűs kitérővel újságíróként követte a pályán a Háromszék főszerkesztését vállaló Farkas Árpádot és a szerkesztőként dolgozó édesanyját, Simó Erzsébetet. Nem szándékos döntés volt, a véletlen – a sors? – hozta ezt így. Kellett ahhoz egy olyan egyetemi végzettség, melyet igazán sosem szeretett, s az, hogy a kolozsvári rádió éppen akkor hirdetett versenyvizsgát, amelyet a megélhetést kereső fiatal lány meg is nyert. Aztán a többi, azaz a sepsiszentgyörgyi tévénél és a Krónikánál szerzett tudósítói tapasztalat jött már magától, a Háromszéknél nem mint anya és apa lánya, hanem saját érdemei miatt kapott állást. Abban viszont édesapja közvetlen szerepet játszott – „ő verte ki” –, hogy a véleményanyagok irányába is forduljon, amiért azóta is hálás.

Farkas Árpád hamar és jól látta a jövőt; az 1989. decemberi történéseket követően felismerte, bár a küllem változott, közösségünk túl sok jóra nem számíthat. Talán éppen ennek köszönhető – találgatták a művelődési ház kistermének asztalnál ülők –, hogy a költő-énjét háttérbe szorította, lapszerkesztésbe vetette magát és kiállt a közügyek mellett. Tizennyolc évig főszerkesztette a Háromszéket, s hogy ma annak éle olyan, amilyen, neki köszönhető, hatását a mai napig érezzük – hangzott el zárógondolatként.