Február 16-án meglátogattam az uzoni Fóriska Erzsike nénit, aki ezen a napon töltötte be 105. életévét. Öt évvel korábban is voltam nála, amikor betöltötte a százat, erről az Uzoni Hírlapban és a Háromszékben is beszámoltam. Azóta eltelt fél évtized.
Mostanra némi lassúság vehető észre Erzsike néni mozgásán, többnyire pihenéssel tölti napjait, ám emlékezete, gondolkodása még mindig a régi.
Szeretetteljes fogadtatásban részesültem, csodálatos terített asztal várt, rajta egy régi szőttessel, amely csak Erzsike néni beleegyezésével használható, merthogy eme asztalkendőt még a megboldogult édesanyja vitte férjhez, úgy 130 évvel ezelőtt. Csak különleges alkalmakra szolgált mindig. Az asztalon egy nagy méretű dobostorta is pompázott, amelyet Török Dóra (Dórika) nevű unokája sütött, díszítései között pedig ott ékeskedett a 105-ös szám is. Erzsike néni kék szeméből öröm sugárzott, és gyöngéd, meleg kezeivel simogatta az enyémet.
A helyi polgármesteri hivatal emléklapot küldött neki egy hivatalnoktól, ám emellett Uzon község legmagasabb tisztségviselőjétől is elfért volna néhány személyesen átadott kedves szó és egy szál virág.
Erzsike néni élete során munkásasszony volt, gazdálkodtak néhai férjével együtt négy hektár földön és a háztájiban. Ebből meg tudtak élni, és még a piacra is jutott a terményekből. Szabad idejében Erzsike néni szőtt, font, kézimunkázott, többnyire más uzoni asszonyokkal együtt, és ha bármilyen rendezvény volt, azon részt vett.
„Ha két födőt összeüttek valami okból, én ott voltam” – mesélte. Önkéntes munkájával segítette a közjót, sajnálatára azonban az ő neve kimaradt az uzoni monográfiából, amelyet megvásárolt és el is olvasott. Említésre méltó, hogy sok munkája mellett szabad időt is talált magának, amikor az uzoni asszonyokkal kirándulásokon vett részt – néhai Baconi Vilmikát és Bene Vilmikát említi, akik kedves, társaságkedvelő asszonyok voltak, öröm volt együtt lenni velük –, bejárva nagyjából az egész országot. Régen ugyanis sok kirándulást szerveztek Uzonban.
Huszonöt éve özvegy, a nyolcvanas éveiben még tejelőjószágot tartott, százévesen pedig még kapálgatott a zöldségeskertjében, de abbahagyta, mikor eltörött a bokája, habár szerencsésen meg is forrott. Ma már Dórika unokája és családja az egyetlen öröme, aki szeretettel gondozza. A jó Isten láthatóan nagyon szerette a szép kort megélt asszonyt, aki azt is elmondta, hogy ő maga is szerette fiatalkorában az öregeket. Kívánom, hogy sok évet tudjon még hozzászámolni az eddigiekhez!
Veres Ibolya, Uzon
