Az 1830-ban induló reformkort a forradalommal kezdődő események váltják fel. Persze, nem teljesen előzmény nélküliek ezek, hiszen a nyugati országokban, elsősorban Párizsban forradalmi megmozdulások voltak, amelyek hatására Kossuth Lajos már március 3-án feliratban kérte a jobbágyság felszabadítását, közteherviselést és egyebeket, többek között felelős magyar kormányt is. I. Ferdinánd osztrák császár – egyben V. Ferdinánd magyar király – ki is nevezte gróf Batthyány Lajost miniszternek. Csakhogy a nyugati forradalmak szerre kihunytak, s a bécsi kamarilla félreállította Ferdinándot, az ifjú Ferencz Józsefet ültette trónra, majd hozzáláttak a magyar forradalom és szabadságharc elfojtásához.

Délnyugat-Magyarországon a horvátokat indították támadásba Jellasics vezetésével, Erdélyben Haynau, az osztrák csapatok vezére támadta meg a magyarokat, felbujtva az itt lakó szászokat és románokat is. Megindult a kétségbeejtően egyenlőtlen harc, amelyhez az osztrákok segítségül hívták az oroszok hatalmas hadseregének egy részét is. Sok hősi csatát megnyert a kiváló hadvezérek által vezetett magyar hadsereg, de lassan kifogyott mind a hadianyagból, mind az élelemből, fellépett a kolera is, és a hatalmas orosz sereg egyre diadalmasabban haladt az ország belseje felé. Ekkor Kossuth átadta Görgey Artúrnak a főparancsnokságot, és a Vöröstoronyi-szoroson átkelve elhagyta az országot. Utóbbi az oroszok előtt Világosnál letette a fegyvert. A magyarok vitézül harcoltak, de győzött a túlerő. A harctereken, sajnos, odaveszett a magyarság színe-java. A túlélők egy része külföldre menekült vagy itthon bujkált. A közkatonákat besorozták az osztrák hadseregbe.

Hihetetlen nagy veszteséget jelentett ez az elveszített forradalom és szabadságharc a magyarságnak! Az ernyei gyökerekkel rendelkező Koós Ferenc volt bukaresti pap – aki a kollégiumi osztálytársaival együtt felcsapott huszárnak – Életem és emlékeim című könyvében írja: „1848-ban a téli vizsgát megadtuk összesen 148-an, s most 1850. szeptember 1-jén 25 tért vissza, hogy tanulását folytassa: 123 ifjú egy része elhullott a szabadságharcban, a másik része besoroztatott osztrák katonának, a harmadik része otthon maradt gazdálkodni. (A leszegényedett család nem bírta fizetni a tanítatással járó költségeket! – a szerző megjegyzése.) Mi csak roncsai voltunk annak a 148 ifjúnak, és e roncsokat is mennyire összezúzta a Schwarczenberg abszolút kormánya 1852-ben.”

Hát körülbelül ilyen ismereteket szereztem 1848. március idusáról – ahogy a rómaiak nevezték március 15-ét – és az azt követő eseményekről fiatalkori és későbbi olvasmányaimból. Noha tudom, hogy 1848. március 15-ével kezdődött el Magyarországon a modern kor és a magyar nemzet öntudatának kialakulása, mégis sokszor elgondolkodom, hogy érdemes volt-e ekkora árat fizetni érte? Nem a Széchenyi irányvonala lett volna a járhatóbb út? A későbbi években, főleg a kiegyezés után kezdték megünnepelni e napot, végül nemzeti ünnepünk lett.
*
Személyesen március 15. megünneplésével 1941-ben találkoztam Ernyében, amikor a hősi halottak gránit obeliszkje mögötti kis téren egy alkalmi színpadot ácsoltattak össze, és azon a két iskola dalárdái, versmondói szerepeltünk. Többek között előadtunk egy olyan színdarabot, amelynek kellékei kisebb-nagyobb kartonok voltak, melyeken különféle települések neve szerepelt. A vissza nem csatolt városok, falvak nevét tartalmazó táblákra gyászkeret volt festve. Ezek a kartontáblák a nyakunkba voltak akasztva. Az én gyászkeretes táblámon VÍZAKNA neve szerepelt. Én eladdig soha semmit nem tudtam e városkáról. Ezt a szöveget kellett mondanom: „Vízzel megtelt sóbányáim helyén, most sok sós fürdő áll. Ellenségem innen mikor hátrál?”

Az igazat megvallva, nem sokat értettem ebből, de mondtam olyan lelkesen, hogy kivörösödtem bele. Sok évvel később olvastam Cseres Tibor Vízaknai csaták című könyvében, hogy 1848-ban a csatában elhalt 367 honvédot nem temettek el, csak beledobták őket a felhagyott nagy sóaknába. 1916. szeptember 6-án, egy hatalmas esőzés után, egy ágyúgolyó becsapódott a mellette lévő dombba, ahonnan a hirtelen kibuggyant sós víz három tökéletesen konzervált, honvéd ruhában lévő holtestet hozott elő. Így most valamivel többet tudok Vízaknáról, de szomorúan állapítom meg, hogy sohasem mentem el oda, bár még a fürdője kedvéért sem, s most már nem is fogok.

A következő évben Lévai József egyik alkalmi versét osztották rám, amit jól meg is tanultam. Biztosan jól el is szavaltam volna, ha az előtte való nap nem megyek el a Hidegmáj melletti erdőbe kakasmandikót szedni, ahol a szomjamat a foltokban még megmaradt hóval oltottam. Ettől olyan gégegyulladást kaptam, hogy csak rikácsolva mondtam el, hogy „Nekünk is volt egy jelszavunk, / Lázba jött a honvéd tőle, / Nem volt szó a Halálról, / Nem volt szó a megadásról, / Csak egy szó volt, hogy Előre.” Egyszóval leégtem, de talán ezért emlékszem életem alkonyán is erre az eseményre és Lévai József költőre. Mert a következő két év ünnepeire nem emlékszem. Az azután következő évek megemlékezéseire sem – azon egyszerű oknál fogva, hogy hosszú évtizedeken át nem volt szabad megünnepelni ezt a napot. Akik megpróbálták, mint néhány tucat brassói középiskolás Héjjasfalván az Ispán-kúti Petőfi-emlékszobornál, azokat többévi börtönnel sújtotta a kommunista diktatúra.

Aztán 1989 végén megbukott a Ceauşescu-rendszer, és a következő év március 15-én, még a szabadságérzés mámorában fürödve, de már a félelem és a kétségek fekete varjait is a fejünk fölött keringeni látván, mentem el a körzetemhez tartozó faluba, Szacsvára a beszolgáló tiszteletes úrral megünnepelni a szép kazettás templomban március idusát. Megható volt hallgatni az iskolásoktól a Petőfi-verseket, amit a 80 éves Kónya Rózsika néni tanított meg nekik úgy, ahogy ő is tanulta gyermekkorában, de 32 év után hallani vélem a Belényesi József, Belényesi Sándor, Fejér György és Módi-Kóréh Sándor fiatal fiúkból álló alkalmi zenekar akkordjait, ahogy áhítattal, lelkesedéssel játszották a megzenésített Nemzeti dalt és más Petőfi-verseket.

Talán ott és akkor el is hittük vagy el akartuk hitetni magunkkal, hogy a kelet-európai országok számára is jut valami abból, amiért Petőfi az életét áldozta: a VILÁGSZABADSÁGBÓL! Csakhogy nemsokára jött Marosvásárhely hírhedt „fekete márciusa”, amely a legmerészebb álmokat is kioltotta. S mint 141 évvel azelőtt, megint több százezer erdélyi magyar vett vándorbotot a kezébe. Most is felvetődött bennem a gondolat, tényleg jó volt az „itt az idő, most vagy soha” taktikát alkalmazni, sebezhető felületet nyújtani az azt annyira kívánók számára, vagy a kis lépések taktikáját alkalmazni… Bár, azt hiszem, mindegy volt, ha nem akkor, később következett volna be, ami bekövetkezett.

Ennek ellenére, ha nehezen is – a két időszak között lévő világháborúk vérveszteségeiről és a diktatúra áldozatairól most nem is beszélve –, túléltük ezt is, mert erős az élni akarásunk, a szülőföld iránti ragaszkodásunk, és mélyek a gyökereink. S közben megint felnőtt egy remek új nemzedék! Örömmel nézem – most már a televízió képernyőjén – a szórvány települések templomaiban, a tömbmagyarság városterein, utcáin történő pompás, kokárdás, zászlós megemlékezéseket, és hiszem, hogy nekünk, magyaroknak, nem csak múltunk, de jövőnk is van!

Dr. Nagy Lajos