Erdélyi koncertkörútja során szerdán este Bródy Jánossal a csíkszeredai Fenyő Szálló kávézójában beszélgettünk. Bródy Jánost nem kell külön bemutatnunk, mindenki hallott róla, mindenki ismeri több száz csodálatos dalát. 62 évesen is örök fiatal, rengeteg sláger írója, az Illés együttes énekes-gitáros-szövegírója, emellett rockopera-szerző. Dalai már életében halhatatlanná tették nevét. Elég csak néhányat említenem: Micimackó, Földvár felé félúton, Mama, kérlek, Ha én rózsa volnék...
— Milyen élményekkel távozott a koncertről?
— Inkább a közönséget kellene megkérdezni — mondta mosolyogva —, hisz a koncert azokért az emberekért van, akik eljönnek és megnéznek minket. Egyébként mindig nagy örömmel jövök játszani a határon túli magyarokhoz, bárhova hívnak, nagyon sok szép emlékem van... A marosvásárhelyi koncert nekem mint előadónak nagyon nagy élmény volt. Minden várakozásomat fölülmúlta az a szeretet és öröm, amivel minket fogadtak.
— Mit hallhatunk péntek este?
— Saját dalaimat éneklem, azokat, amelyeket a közönség ismer és megszokott. Valójában nagyon új dalaim nincsenek, hiszen az utóbbi időben viszonylag keveset írtam. Így a közönség azokat a dalokat hallja, amiket már nagyon jól ismer, és így velem együtt énekelhet.
— Az utóbbi időben készült Andrew Lloyd Webberrel egy közös műve is...
— Webber egy darabjában szerzőtársként működtem közre, ez a Madách Színházban bemutatott Volt egyszer egy csapat című musical volt, amelynek magyar változatát én írtam. Nagyon megtisztelő volt a bizalom, hogy ezt a komoly feladatot rám bízták. Anélkül, hogy túlságosan büszke vagy nagyképű lennék, elmondom: maga Andrew Lloyd Webber úgy nyilatkozott: a magyar változat lényegesen jobb és hatásosabb, mint az eredeti angol, amit 2001-ben Londonban mutattak be.
— Van készülőben Bródy-album?
— Készülőben mindig van valami, de sokszor előfordult, hogy készülődtünk ugyan, de aztán az volt az érzésem, hogy ami elkészült, az nem elég színvonalas ahhoz, hogy közönség elé kerüljön. Így aztán megmaradt nekem...
— Hogyan készül egy Bródy-dal?
— Gondolom, ugyanúgy, mint más hasonló figuráknál. Zongoráznak vagy gitároznak, dalokat, dallamokat dúdolgatnak magukban, és van egy-két sor, egy-két szó, ami érdekesen áll össze, az eszmei mondanivalója már kialakult a dalnak, csak még fel kell öltöztetni, de van úgy, hogy ez nem sikerül, és kiderül, hogy csontváz maradt, életképtelen struktúra.
— Beszéljünk a kezdetekről. Hogyan talált a zenére, vagy a zene hogyan talált rá önre?
— A ’60-as évek elején ragadott el az új hangzás, 1963-ban már a balatongyöröki mólón volt szerencsém Koncz Zsuzsát kísérni, és többek közt ennek is köszönhetően 1964-ben már az Illés zenekarban pengettem a gitárt. ‘65-ben érkeztek a Szörényi testvérek, és abban az évben megírtuk már első dalainkat, amelyek egyébként csak egy év múlva jelentek meg. Sokan a magyar rockzene történetét attól az időponttól számítják, amikor az első Illés-lemez, rajta négy Szörényi—Bródy számmal megjelent. Ezt követték az egyre újabb és újabb számok, az első nagylemezek, mígnem 1973-ban feloszlott az Illés zenekar. 1974-től a Szörényi testvérekkel, Tolcsvay Lászlóval, Németh Oszkárral, Móricz Mihállyal a Fonográfban folytattuk. Újabb tíz év zenekari kalandozás következett, amivel Kelet-Európában már-már világhírűek voltunk, de bizonyos kisebb-nagyobb nyugati sikereink is lehettek. Eközben elkezdtük Szörényi Leventével színpadi darabjainkat írni, és 1984-ben, az István, a király sikere után Levente úgy döntött, nem akar tovább zenekarozni. Közben én magam a hetvenes évek végén elkezdtem néhány dallal önálló pályafutásomat. Ezenkívül azok közül, akiknek én dalokat írtam, Koncz Zsuzsát emlegethetném, aki még mindig nagyszerű koncerteket ad, vagy Halász Juditot, aki változatlanul a gyerekek kedvence.
— Az évek során változtak a dalok?
— Az én felfogásom erről a műfajról nem változott, és valószínűleg nem változtak a képességeim sem, úgyhogy én már ilyen maradok, amíg ki nem esik a gitár a kezemből. Ez persze nem jelenti azt, hogy én csak azt a zenei formát tudom elképzelni, amit előadok. Látom, hogy nagyon sok tehetséges fiatal zenész próbálkozik, keresi az útját, remélem, közöttük is lesznek majd olyanok, akik maradandót tudnak majd alkotni.
— Kik járnak inkább a koncertekre, melyik korosztály énekel és hallgat Bródy-dalokat?
— Négy évtizedes pályafutás után már nemigen lehet évjáratokhoz kötni a hallgatóságot, természetes, hogy a kezdetekben a velem egykorúak, az én nemzedékem hallgatta, most már 9 évestől 99 évesig mindenkit megtalálhatunk a nézőtéren.
— Lesz-e még Erdélyben fellépése vagy turnéja?
— Szombaton utazom haza, de nem végleg mondok búcsút ennek a vidéknek, hiszen már most jelezték, hogy újra visszavárnak, és én nagy örömmel jövök.
— Mit üzen az erdélyi fiataloknak?
— Azt üzenem, hogy szeressék azokat, akik keresik az igazságot, de ne higgyenek azoknak, akik azt hirdetik, hogy megtalálták.
