Ottó és Norbert

Az orvosék kis Ottója minden alkalommal kiváltja a baráti kör irigy ámulatát. Nincs hétéves, de már számol, olvas. És nem akárhogy! Más gyermek a „Gólya, gólya, gilice...” gyermekdalt fújja napszám, ő vékonyka ujjaival Mozartot, Chopint játszik. Itt, ott elakad és remeg a keze abbeli igyekezetében, hogy átérje az oktávot.

Édesanyja németül beszél vele, apja franciára tanítja. S ha franciául még csak a szobában vagy a konyhában tud eligazodni, németül épp úgy beszél, mint magyarul vagy románul. Délelőttjét és délutánját szülei, a „tudatos nevelés” csöppet sem érzelgős hívei szigorúan beosztották. Korán kell kezdeni, hogy messze érjen – vallják. Fájlalják, hogy mostanság nincs „kitűnőek iskolája”, mert így félő, hogy a tucatgyermekek között visszamarad, ellustul, szorgalmas talaját veszti.

Az iskola, kérem – hirdeti a „drága tudományát” a belgyógyász – nem az egyént fejleszti, hanem tucatembert nevel tömegesek színvonalára. Az esti feketénél – gazdag műsorából – a szerepléshez szokott „kis öreg” bemutatót tart. Formás kis etűdöket, fejszámolást... La Fontaine meséit eredetiben, a Tündérkirályt – s mindezzel egyik ámulatból a másikba esnek a vendégek. De ennek is megszabott ideje van.

Gyermeki szeretettel búcsúcsókot lehel Anyuska és Apuska arcára. Nekünk (a hallgatóságnak) jó éjszakát kíván, és fél kilenckor lefekszik. (Mert az eredményes nevelés alapelve a következetesség és rendszeresség.)

– Másnak hét gyereke van, drágáim, és lám, mire jutnak – érvel Tilda jóváhagyólag. Nekünk csak egy van, de abból minőségi ember lesz. Kultúrember.

Engem Norbertnek hívtak. Szüleink révén pajtások lettünk. Örökös példakép az apai szidalmak végén. Ottó az utolérhetetlen gyermekzseni, a tökéletes. Nyelvek és művészetek zsenge értője. A tudós, akinek én nyomába sem érhetek. „Haszontalan naplopók” – így apám a többi fiúról.

Ottónak mindig órája volt. Nyelvlecke és zongora. Jógázott, fenntartani az erőnlétet, indokolt az apja. A szobája falán lévő óriás térképet aprólékosan ismerte.

Otthonunkat csak egy alacsony léckerítés választotta el.

– Ottó, Ottó! – süvített fel minduntalan az édesanyja. – Öt óra van, és még nem gyakoroltál! – Majd: –Gyere gyorsan! Mentek Frau Gretevel a tárlatra. Ottó, Ottó! Vite, vite mon fils.

Felötlik előttem most is. Dohánybarna színű bársony ruhájában, hatalmas csokorral fehér ingén. Vékony lábán úri szandál. Fehér harisnya teszi teljessé a látványt. Vékonyka, fehérbőrű arcocskája és selymes, lenszőke haja szépen elválasztva. Látom, hogy dob el riadt, pirulós zavarral játékszert, labdát és szalad át a kiskapun, fel a lépcsőn, és motyog magában valamit. Talán mentegetőzést a néninek? Mi öcsémmel hosszan bámulunk utána, bosszúsan az otthagyott szökdöső miatt. Éppen ő állt vesztésre.

Ottónak sok játéka volt, de kevés ideje játszani. Azt a kevés időt velünk töltötte. Nekünk viszont kevés játékunk volt, s ezek is az örökös perpatvar okai. Ilyenkor Ottó tett igazságot közöttünk. Bölcsen ügyelve, hogy ne legyen részrehajló.

A piros-kék rollert születésnapomra kaptam. Igy hát november első fele a rollerezés jegyében telt el. A roller, elvitathatalanul csak az enyém volt. Az öcsém ezért tűrte a szeszélyeimet. Ottó, a szerény, szemérmes pajtás kérni sem merte, de szinte könnyekre fakadt, úgy kívánta ő is hajtani a temető utcáján, végig a gyér forgalmú Petőfi utcán.

Egyik délután aztán félrevont és a markomba rázott egy fél doboz Milka csokoládét.

– Add ide a rollert ma délutánra – kérlelt.

Megkapta. Vitte csetlő-botló lábaival, mígnem eltűnt a fenyőfákon túl. Akkor tört ránk a metsző hideg, kavargó széllel. Édesanyánk beparancsolta a fiait, szvettert vett elő a váratlan hidegre.

– Ottó, Ottó! Gyere haza! – harsogta a szomszéd ház folyosójáról Ottó édesanyja.

Mi hallgattunk, mint a kuka, mert Ottó majdnem mindig csak lopva jött el hazulról. Megtévesztésül célját illetően, nyárias öltözetben. Sapka, kiskabát nélkül. Percenként harsant fel újra és újra Krausz néni hangja: Ottó, Ottó!

Aztán nehézkes járásával áttipegett hozzánk, hátha itt van a gyerek, s nem hallotta hívását. Vagy tudunk róla. Nem tudtunk róla. Szerettem volna kiszökni, hogy megkeressem, hazahívjam, de tartottam attól, hogy elárul az öcsém. Végül megvallottam neki a történteket, de kaján némaságba burkolózott. Vigyorogva lesett engem. Nyilván, derült a bajomon és bosszantani akart: bár veszne el a rollered!

Krausz néni ezalatt kétségbeesetten topogott fel-alá a folyosón, mint egy kétségbeesett kotló. Ilyen még nem fordult elő Ottóval.

Kezdett sötétedni, amikor Ottó, hóna alatt a rollerrel fellopakodott. Arca kipirult, haja borzas, szeme könnyes a hideg széltől. Minden tagja nevetségesen merevnek tűnt, vacogott a foga. Megfázott. Az előszobában lelkére kötöttem, meg ne mondja, hogy hol volt és hogy én is tudtam róla. Szipogva, reszketve ígért meg mindent, de megkért, hogy holnap is adjam oda a rollert.

Már harmadnapja feküdt. Az orvos heves lefolyású influenzára gyanakodott. Aztán kicsit később kiderült, hogy agyhártyagyulladása van. Félrebeszélt, iszonyú fejfájás gyötörte. Mintha széttéphetetlen sűrű pókháló borult volna homlokára, szemére. Sovány, szinte áttetsző kezével folyton a szeme előtt kapkodott. Zavaros beszédében francia és német szavak ostoba egyvelege kergetőzött. Száguldó testét jeges orkán ragadta el, csak a térképen látható messzeségek felé.

Akkor láttam először halottat. Magasan, fent feküdt, koszorúk és fehér kontyvirágok között. Fehér arcával egybesimult hirtelenszőke haja. Apja, anyja sírt a koporsó lábánál. Soha nem láttam addig tehetetlenségükben így elveszett felnőtteket.

És nem sajnáltam őket. Sírásuk meg-megszakadt, mintha elfáradt volna a szívük. Ilyenkor Ottó fehér arcát kémlelték. Hátha nem igaz.

A télies novemberről az orvosék Ottója, a kis zseni jutott eszembe, immár sokadszorra.

1965. december