A feltehetően idegen hangú ófrancia nyelven megírt verseket Faludy „átköltötte”, tartalmában és poétikájában kedvelhetővé váltak a versek. A többször elítélt és kegyelmet nyert költő nyíltan megvallotta a szabad élethez, a társadalom kitaszítottjaihoz való vonzalmát, hogy végül úgy eltűnjön, hogy azt sem tudjuk, mikor halt meg. A fordítók költőnk kevésbé választékos stílusát saját költészetükkel „finomították”. Lássunk erre csupán egy példát.

„Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt.” Először Faludy változatát olvassuk el: „Francia vagyok Párizs városából, / mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, / s most méterhosszan lógok egy nyírfaágról, / és nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.”

Olvassuk el Illyés Gyula fordítását is: „Francia vagyok, csak ez kellett, / Páris szült (Ponthoise mellett), / Rőf kötél súgja majd fejemnek, / Hogy mi a súlya fenekemnek.”
Jó lenne nyers fordításban ismerni a tényleges verset, mivel mindkét költőnk a maga módján „költötte újra” Villon búcsúzását az élettől.

Mindennapi életünkben használt emlékeztető mondat: No de hol a tavalyi hó? Némi módosítással lett egyike szólás-mondásainknak. Villonnál versszakaszainak ez a befejező mondata (refrénként) Ballada tűnt idők asszonyairól című versében olvasható, s mint minden verses szövegben, van „Ajánlás”. Mielőtt letennénk a könyvet, írjuk le eme vers ajánlását Szabó Lőrinc megfogalmazásában: „Herceg, ha egy hete, egy éve / Ne keresd, hol a szép s a jó, / Hogy a refrén vissza ne kérdje: / No de hol a tavalyi hó?!”

Egyébként több neves költőnk is „nekirugaszkodott” a villoni hagyaték fordításának. Illyés Gyulán kívül József Attila, Kálnoky László, Mészöly Dezső, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, hol sokkal inkább saját kép- és stílusalkotásaikat látjuk viszont, mint a francia költészet eme élő költő tüneményének szabados korlátlanságát.